Sesshoumaru már a vízben ült. Ruhái a kád mellett feküdtek, amit a lány felemelt és gondosan a tűzhöz vitt. Aztán visszament. A démon lehunyt szemmel ült a gőzölgő vízben. Mido lecsúsztatta magáról a törölközőt, ami finoman siklott végig a nő bőrén. Erre a kicsiny neszre nyitotta csak ki a szemeit a szellem. Mido belelépett a vízbe, háttal a férfinak, leguggolt, majd leült és kényelmesen hátra dőlt.

-          Mondtam hogy jó! – suttogta miközben a szellem vállára, hajtotta a fejét.

-          Az! – jött a tömör válasz, a férfi karjait a lány derekára fonta.

Sokáig csak némán ültek, élvezték a másik közelségét és a kellemes fürdőzést. Aztán Sessh szólalt meg sok idő múlva.

-          Tudod, ma féltem… Megint…

-          Te? – kérdezte Mido döbbenten, miközben oldalra hajtotta a fejét, hogy lássa a démon arcát.

-          Igen.

-          De hát, mitől? Én azt hittem te soha…

-          Már igen. Féltem, hogy megint nem tudlak megvédeni!

-          Te most magadat vádolod, azért ami a Hakureizannál történt? – döbbent meg a lány.

-          Sajnos, elég sok közöm van hozzá. Ha nem hagyom, hogy egyedül indulj el!

-          Ugyan Sesshoumaru, ne beszélj bolondságokat! Hiszen neked köszönhetem hogy élek! A saját véredből adtál! Ezerszer megmenttettél már! És azt a csodálatos múlt éjjelt is tőled kaptam… - pirult bele a mondatba Mido.

A szellem arcán egy mosoly futott át, talán az elmúlt éjszaka emléke miatt, és simogatni kezdte a lány karját.

- Akkor este, azt mondtam, hogy szeretlek, és azt hiszem ez soha nem fog megváltozni! – ölelte át a nőt.

- Én lennék a legboldogabb tőle! – fúrta Mido az arcát a szellem nyakához.

Aztán Sesshoumaru is kicsit oldalra dőlt, így már egymás szemébe néztek. Pár pillanatig nézték egy mást, majd lassan megcsókolta a nőt. Óvatosan, keresgélve. A lány viszonozta az apró csókokat. Hiába is akart, nem tudott ellen állni neki. Szorosan ölelték egymást, miközben a fehér habok között szenvedélyesen csókolózni kezdtek. Aztán már megint nem tudtak megállj parancsolni ösztöneiknek. A démon kiemelte a lány a kádból és az ágyhoz vitte. Midayoi csak csendesen hagyta, hogy a férfi lefektesse, majd némán engedte, hogy fölé feküdjön. Felhúzta térdeit, és újra átélték mindketten a tegnap esti gyönyöröket. A lány csak halkan, mert levegőket venni, nehogy a másik szobában békésen alvó Rint és Jakent fel ébresszék, ám a férfi csókjai, simogatása és ölelése mellett, alig bírt feltörő vágyaival. Hosszan és elnyújtva élvezték ki a szeretkezés minden pillanatát, és még a gyönyör beteljesedése után sem akarták elengedi egymást.

Aztán az elmúlt nap fáradalmai után, álomba merültek egymás karjai között. Utolsó éjszakájukon az Itshiri palotában.

Késő délelőtt ébredtek csak fel, a nap már majdnem delelőjén járt. Sesshoumaru ébredt először. Olyan érzés kerítette hatalmába, mintha hiány érzete lenne. A mellette békésen ébredező nőre nézett, majd a levegőbe szagolt. Aztán rájött, a közelben nem érzi Jaken vagy Rin jelenlétét. Mido eközben lassan kinyitotta pici és álmos szemeit és megpillantotta maga mellett a démont.

-          Jó reggelt! – suttogta.

-          Inkább delet Mido! – válaszolta a szellem és magához húzta a nőt.

-          Hé, na! –nyöszörgött a lány és pislogva támaszkodott fel könyökeire. 

-          Csak nem nyűgös vagy? – nyújtózkodott nagyot a szellem, úgy hogy még a csontjai is ropogtak.

-          Nem nyűgös csak fáradt! – nyöszörögte Mido fájdalmasan.

-          Ugyan mitől? A tegnap esti kis testmozgástól vagy talán… - kérdezte vigyorogva Sesshoumaru, ám nem tudta befejezni, mert hírtelen minden karnyújtásnyira lévő kisebb tárgy felé kezdett repülni és potyogni.

Midayoi ásítozva kikászálódott az ágyból, hanyagul magára csavart egy lepedőszerű valamit és próbálta behatárolni vajon hol látta utoljára a ruháit. Ám a következő pillanatban elhúzódott az ajtó, és Ayuni meg Konchju lépett be rajta vidáman mosolyogva jó reggelt kívánások közben. Aztán ott is maradtak ahova érkeztek. Tágra meredt szemekkel bámulták a szoba közepén, kócosan egy szál lepedőbe álldogáló Midayoit, a helységben uralkodó hatalmas kuplerájt és káoszt, a kitárt másik szoba ajtaját, az eldőlt paravánt, majd szinte egyszerre pillantottak az ágyban meglepetten ülő (legjobb esetben is csak) fél meztelen démonra. Sesshoumaru csak értetlenül pislogott sárga szemeivel a két lányra. Mido rémülten húzta el a száját:

-          Könyörgöm, ugye nem fogtok sikítani! – motyogta félhangosan.

Aztán velőtrázó sikoly rázta meg a házat, és a két lány próbált minél gyorsabban távozni, miközben szavaikból olyas fajta, motyogásokat lehetett kivenni, hogy: Erre utalt az a zöld kis démon, hogy ne menjünk be! Elnézést! Meg nem akartunk megzavarni semmit sem! Aztán az ajtóban belefutottak, a frissen és kipihenten érkező Rinbe, ám amint észrevették a kislányt rémülten kapta fel Konchju és Ayuni befogta Rin szemét.

-          Hé, lányok, ez most milyen játék? Én csak szólni akartam, hogy Sesshoumaru nagyúr és Mido még alszik! – kalimpált kis kezeivel a meglepett Rin.

-          Rin-chan ez nem neked való látvány lenne! –azzal a kislánnyal együtt eltűntek az ajtón és behúzták azt.

A szobában még percekig néma csend uralkodott, majd a démon szólalt meg először.

- Au. - nyögte a sikoltozásra vissza térve. 

- Bocsi, Sessh! Azt hiszem, öltözzünk fel, mielőtt még Harano is ránk ront, a fél seregével, a nagy visítozás miatt.

- Jól indul ez a nap! – válaszolta Sesshoumaru morcosan, majd egyszerűen magához hívta szellem vértjeit és mire a ragyogás elült és ő újra testet öltött, immár talpig ruhában. – Indulhatunk? – kérdezte.

- Nagyon vicces vagy ma! – húzta össze magán a lepedőt durcásan a lány és csattogva a ledöntött paraván mögé lépkedett, majd öltözködni kezdett.

Aztán meg rászánta magát a rendrakásra. Éppen az ajtónak háttal, a ruhákat és takarókat hajtogatta, mikor ismét kinyílt az ajtó.

-          Nem tudom ki vagy, de nem merj sikítani! – fordult meg.

-          Mido, én nem szoktam sikítani! – hallatszott Rin vékony hangja.

-          Te vagy az Rin baba! Bocsi, csak nyűgösen indult ez a nap! – sóhajtott a lány.

-          Pedig Jaken is elmondta nekik, hogy még ne menjenek be. De ők azt hajtogatták, hogy az előbb már hallották a hangotokat. – csevegett a kis lány.

-          Értem. Te már régóta fent vagy? – kérdezte meg Mido kínlódva.

-          Már lassan 3 órája. De ti még aludtatok. Úgyhogy kijöttem, felöltöztem, és Jaken-samával elmentem hó csatázni! De ő most megsértődött, mert Aun nekem segített! – vont vállat édesen Rin.

-          Jól van! Akkor most készülődj össze, mert Sessh szerintem már indulni akar. Meg az igazat megvallva én is otthon lennék már! – sóhajtott a lány és meleg köpenyt terített a kis lány vállára, majd ő is felvette a sajátját, amit Harano küldött nekik. – De Sesshoumaru hova lett? – nézett körbe a szobába Mido meglepetten.

-          Már kint van! – válaszolta Rin, majd megindult kifelé.

Mido némán követte. Odakint már a fél palota felsorakozott. A démon unottan nézett a semmibe, karjait mellkasa előtt összefonva. Az udvaron ott állt Harano is, az úrnő kíséretében. A pagoda teraszán Ayuni és Konchju integettek a lányok felé. Mido mosolyogva feléjük lépett. Átölelték egymást, és elbúcsúztak. Mido és Rin az útra élelmet kaptak a lányoktól. Persze a két kis tanonc nem bírta ki sírás nélkül. Így Mido még egyszer mindkettőjüket átölelte, miközben a lányok fülébe súgta:

-          Megértetek arra, hogy használhassátok az erőtöket, én tudom! – súgta a fülükbe, és mintha ölelő karjai között rózsaszínderengést lehetett volna felfedezni.

Aztán tovább indultak, az udvar közepén várakozó Aun, Jaken és Sesshoumaru felé. Út közben megálltak Harano és az úrnő előtt, tőlük is búcsút vettek. A lány legnagyobb meglepetésére, mindketten meghajoltak előtte.

-          Ugyan már! – dadogta meglepetten.

-          Nem Midayoi! Ha már nem köszöntöttünk rangodhoz méltóan, legalább a búcsú legyen megfelelő!

-          Na, ez már tényleg sok lesz! – nyújtotta a kezét a lány – Jó volt veled egy oldalon harcolni.

-          Veled is Mido! – válaszolta a férfi és váratlanul átölelte a lányt – Ha erre jártok, bármikor nézzetek be! Az ajtóm mindig nyitva lesz előttetek! És vidd véghez, ami neked meg van írva!

-          Rendben, azon leszek! – válaszolta a lány.

A nagy ölelkezést egy köhögésnek álcázott morgás, vagy morgásnak álcázott köhögés, kitudja, na szóval Sesshoumaru kétes torok köszörülése vetett véget. „Azt még elnéztem, hogy Mido, külön elbúcsúzik ettől a halandótól, de hogy még ölelgeti is! Ami sok, az sok, és ha nem hagyják abba, akkor majd…” – de nem jutott tovább a gondolat menetben, mert Midayoi feléje közeledett. Mosolyogva felszállt Aun hátára, és maga elé vette Rint is.

Sesshoumaru alakja felragyogott, megadva ezzel a jelet az indulásra a kis csapatnak. Jaken rémülten kapaszkodott fel a sárkány ló hátára az utolsó pillanatban, de Rin nem feledkezett meg róla, így a kis lány kezébe kapaszkodva még utol érte a járatot. Aun is a levegőbe emelkedett, és lassan eltűntek az integető emberek szeme elől a sötét fellegek között.