Dühösen törtem be a palota kapuját.
Mikor a kapu betört, szinte azonnal észrevettem Narakut.
- Hol van? - kérdeztem, s tekintetem semmi jót nem ígérhetett.
- A hercegnődet keresed Sesshoumaru-sama? - kérdezte Naraku. - Ott van.
A mutatott irányba néztem, s éreztem, hogy elszorul a szívem.
Ott feküdt, élettelen testtel a fényes telihold alatt. Halandó volt, mikor megölték, hisz a teliholdas éjszakák ellopják minden erejét. Ezért is aggódtam érte annyira, mikor eltűnt. Tudtam, hogy történni fog valami… Ó. Az az átkozott telihold! Az ő bűne, hogy Narakunak sikerült megölnie őt. Ha hanyou lett volna… Meg lett volna minden ereje… S nem halandóként kellett volna küzdenie…
Gondolataim mindegyre megszakították Naraku kacajai.
Ismét rápillantottam a hercegnőmre.
Az egykor oly hamvas, rózsás bőr fehéren csillogott az ezüstös fényben. A fekete koszfoltok keveredtek a mélyvörös, alvadt vérfoltokkal. Szempillái mereven szorultak egymáshoz. Az egykoron cseresznyeszínű ajkak hűvös, rideg halványkék árnyalatot öltöttek magukra. Páncélja darabokban hevert körülötte. Ruhája is szakadt, és véres volt. Fekete haja kócosan terült szét körülötte. Kezei teste mellett nyugodtak, s egyik kezével hakamája egy darabját fogta. Hat kardja nem messze tőle hevert a földön. A hat kard, amiket halandó ként használni is képtelen volt. Hányszor kértem, hogy szerezzen be olyan fegyvert, amivel teliholdkor is harcolhat, de sosem hallgatott rám. Ahogy elnéztem, a sírás kerülgetett. Pedig sosem szoktam sírni. Miért? Miért őt?
- Kukuku… - nevetett Naraku. - Ha még nálad lenne a Tenseiga, most feltámaszthatnád. Milyen kár, hogy azt a kardot már régebben elloptam tőled.
Elszakítottam pillantásom Yilsrana testétől, s kezemben a Tokijinnel Naraku felé indultam.
- Véged. - közöltem hidegen.
A csata sokáig elhúzódott, nem is tudom honnan vettem az erőt, hogy még a súlyos sérüléseket sem éreztem meg, de a végén sikerült végeznem Narakuval.
Felemeltem Yilsrana testét, és az immár teljes ékkövet, és elhagytam Naraku palotáját, ami abban a percben vált semmivé.
Miközben a táborunk felé haladtam sorra jutottak eszembe emlékek róla, rólunk…
Kagome, Sango és Rin szinte rögtön elsírták magukat, amint meglátták Yilsranát, a szerzetes némán nézte szerelmem holttestét, s még az öcsémen is láttam, hogy nem hagyja hidegen Yilsrana halála. Még Yaken is abbahagyta a morgolódást, és minden erejével azon volt, hogy ne látszódjon meg semmi.
Megkértem Inuyashát és Kagomét, hogy vigyázzanak Rinre, Yakenre és Aunra, aztán átadtam Kagoménak az ékkövet, és otthagytam őket.
Tudták, hogy már engem sem fognak élve viszontlátni.
A kedvenc helyén temettem el Yilsranát, cseresznyefák alatt egy domboldalon. Aztán leültem az egyik cseresznyefa tövébe, és végleg elaludtam.
Nem volt már miért élnem.
S újra láthattam őt. És tudtam, mi örökké együtt leszünk.
Inuyasháék temették el Yilsrana mellé Sesshoumarut, mikor néhány nap múlva rátaláltak. Rávésték Sesshoumaru nevét is a sírkőre, és a szöveget is megváltoztatták kicsit. Aztán elmentek.
A sír a mai napig megtalálható a domboldalon, a cseresznyefák árnyékában.
ITT NYUGSZIK YILSRANA HIME
ÉSZAK HATALMAS ÚRNŐJE
HALANDÓKÉNT LELTE HALÁLÁT TELIHOLD ÉJJELÉN
ÉS
SESSHOUMARU-SAMA
NYUGAT URA
MEGBOSSZULTA HERCEGNŐJE HALÁLÁT
MEGHALT, HOGY ÚJARA EGYÜTT LEHESSENEK
*
Van egy sír a mai Japánban, amiről senki sem tud semmit.
Nem tudják, hogy került a domboldalra.
Nem tudják, hogy mikor. De az biztos, hogy réges-régen.
Az évszázadok során a felirat megkopott, csupán két név vehető ki tisztán: Yilsrana és Sesshoumaru.
Az emberek sejtik, valahol mélyen tudják, hogy ez egy szerelmespár sírja.
Mindenki érzi, hogy valami mély szeretet itatja át a légkört a sír körül. Béke száll az emberek szívére, s mintha egy fehérhajú, kékszemű tünemény alakját is látni vélnék, ezüsthajú, borostyánszemű kedvese karjaiban.
Az emberek számtalan történetet találtak ki a sír történetéről. Meséket, azokról, kiket a sír rejt.
S sok történet közel áll az igazihoz, bár a halandók sosem ismerték Yilsrana és Sesshoumaru igaz történetét.
Beszélik, hogy minden évben, haláluk évfordulóján kikelnek a sírból, s egész éjszaka táncolnak.
Időről-időre friss virág jelenik meg a síron, s az emberek távolról látni szoktak egy furcsa párt, akik a virágot hozzák a sírra.
Egy piros ruhás, kutyafülű férfi, és egy hosszú, fekete hajú, szomorú tekintetű nő, ragyogó ékkővel a nyakában.
Sokáig állnak a sírnál, a nő sír, aztán megfordulnak, és elmennek.
Néha-néha, még különösebb alakok is felbukkannak.
Gyönyörű hölgyek kimonóban, vagy hakamában, haoriban és vértben. Kardokkal az oldalukon. Furcsa jelekkel az arcukon, és hosszú, legfurcsább színű hajjal.
Vagy férfiak. Páncélban, és kardokkal.
Ők is virágot tesznek a sírra, aztán távoznak.
Így vált időkön átívelő legendává, Sesshoumaru és Yilsrana szerelme.
AJÁNLOM AZ OLDALT
