A szobájában ült, és zongorázott, mint mindig. Gyönyörűen játszott, hiszen nem volt egyszerű ember. Ő nem. MŰVÉSZ volt. Így, csupa nagybetűvel. Az volt a célja, hogy másoknak örömöt okozzon, hogy segítsen nekik. A zene segített neki ebben. MŰVÉSZ volt.

í

Sesshoumaru egykedvűen indult vissza a táborba. Nemrég harcolt öccse ellen. De ezúttal nem a Tetsuaigáért. Egyszerűen unatkozott. Amióta Rin nem volt vele, nem talált semmi örömöt az életben. Gyakran gondolt a lányra. Tudta, hogy Rin boldog ott, ahol van, de akkor is hiányzott neki. Nem akarta bevallani önmagának, de nagyon megszerette. Most furcsán üresnek érezte az életét. Ismét nem volt kit megvédenie. Megállt. Merengve nézte a sziklafalat, ami előtte tornyosult. Egyszerűen átugorhatta volna, de nem tette. Egyszerűen leült a tövébe, és csak nézett maga elé. Aztán meglátta azt, ami megváltoztatta az életét.

í

Még mindig zongorázott. Még akkor se fejezte be, amikor behozták az öreg tükröt a szobába. Csak annyit mondott, hogy állítsák abba a sarokba, ahonnan rá lehetett látni a zongorára. Azaz nem csak a zongorára. Pont őt is onnan lehetett látni. Ezért állíttatta a tükröt oda. Hogy ne lehessen odaállni, és nézni őt. Nem szerette, ha nézték. Egyenesen gyűlölte. A tükör elég nagy volt, úgy akkora, mint egy felnőtt ember. Az ébenfa keret miatt nagyon nehéz volt. Gyönyörű faragások díszítették. A keretbe alig láthatóan bele volt karcolva egy felirat. Addig nem volt alkalma elolvasni. Tulajdonképpen ez volt a másik oka arra, hogy a tükröt a szobájába helyeztesse. Amikor a darab végére ért, felállt. Lassan odasétált a sarakba. Karcsú kezeit a tükör keretén nyugtatta. Szeretetteljesen simította végig a növényi indákat formázó faragványokat. Figyelmesen végignézte a szöveget. Aztán egy sóhaj kíséretében visszaült a zongorához. Újra játszani kezdett.

í

Sesshoumaru lassan lesöpörte az avart a csillogó tárgyról. Egy tükör darabja volt. Éles szélű, koszos tükör volt. De ahogy Sesshoumaru a kezébe vette, az összes por és sár eltűnt róla. A szellem legnagyobb meglepetésére nem önmagát látta benne, hanem egy szobát, amiben egy lány ül egy furcsa hangszer előtt. Még azt is hallotta, ahogyan játszik. Gyönyörűnek találta a zenét. Halkan felsóhajtott.

í

Felkapta a fejét. Mintha valaki sóhajtott volna. “Biztos csak képzelődöm. Hiszen senki nincs itt.” Ekkor tekintete átsiklott a tükör csillogó felületén. Csak ekkor vette észre, hogy egy darab hiányzik az egyik sarkából. Mintha addig illúzió takarta volna. Aztán egy pillanatra megfagyott benne a vér.

A tükörből egy férfi nézett rá. Hosszú, fehér haja, és aranybarna szeme volt. A két alak némán nézett egymásra. A lány felállt a zongorától.

-Ki vagy te? –kérdezte.

-Ezt éppenséggel én is kérdezhetném tőled. Mondd meg előbb TE a nevedet.

-Hogy én? SOHA nem fogod megtudni a VALÓDI nevemet. Addig legalábbis biztosan nem, amíg nem mutatkozol be nekem.

-Ostoba halandó! Mégis kinek képzeled magad?

-Én MŰVÉSZ vagyok. És ezt nem csak képzelem. Tudom. Ha a nevemet akarod tudni, érd be ennyivel: MŰVÉSZ.

-Tudd, hogy kivel beszélsz, halandó!

-Sajnos ennek a kérésnek nem tudok eleget tenni, mivel nem mondtad meg a neved… -a MŰVÉSZ gonosz mosollyal az arcán megfordult, és visszaült a zongorához.

-Ha te vagy a MŰVÉSZ, akkor engem szólíts NAGYÚRNAK! –mondta halkan Sesshoumaru. A lány nem is nézett rá, csak játszani kezdett.

-Látom rajtad a bánatot. Szolgállak zenémmel, amíg fel nem vidítalak, aztán összetöröm a tükröt. –szólalt meg a MŰVÉSZ néhány perc múlva. Sesshoumaru ridegen végignézett rajta. “Egész csinos… De miket gondolok én! De a segítségét nem tagadom meg… úgyis kellene egy kis kikapcsolódás…”

-Rendben van. Van három napod, addig találd ki, hogyan adod vissza a régi életemet.

-Értem.. akkor három nap múlva… Addig is, viszlát, Nagyúr…

í

A lány megvárta, hogy a tükörből eltűnjön Sesshoumaru arca, majd sóhajtott. Letakarta a tükröt egy fekete lepellel. Aztán elindult apja műtermébe. A szülei híresek voltak. Apja karmester és zeneszerző, (mint a Két Lottiban az ikrek apja) az anyja ékszertervező volt. Apja művei között akart keresgélni. Amikor odaért a műteremhez, elővette kulcsait. Néhány perc keresgélés után meg is találta azt, ami kellett neki. Belépett a terembe. Elhaladt a zongora mellett, a túlsó falnál álló könyvespolcokig. Lassan keresgélni kezdett.

í

Egy gyönyörű dallamot hallott. Hárfa volt, ezt biztosan tudta. Elméjébe befurakodott a fehér hajú férfi képe. A dallam lassan változni kezdett. Aztán elhalkult, majd teljesen megszűnt. Vakító fény vette át a helyét.

í

A lány az íróasztalra borulva aludt. Arcára aranyszínű napsugarak hullottak. Egész éjjel kottákat nézegetett. Most pedig felébredt a vakító fényre. Felrémlett neki az álom. Elmosolyodott. Keresett néhány kottalapot, majd egy tollat, és írni kezdett. “Milyen szerencse, hogy apa megtanított hárfázni… Most hasznát vehetem…”

í

Letelt a három nap. A lány a tükör előtt állt. Körülnézett, hogy minden rendben van-e. Rendben volt. Az ébenfa hárfa és a szék a helyén, az ajtó kulcsra zárva. Vett egy nagy levegőt. Egy hirtelen mozdulattal lerántotta a leplet a tükörről. Abban tüstént feltűnt Sesshoumaru.

-Nagyuram, állok szolgálatára.

-Remek. Már kezdtem azt hinni, megfutamodsz.

-Az nem én lennék. Amit megígérek, azt be is tartom. Ha sikerül visszaadnom a régi életed, összetöröm a tükröt, de előtte megmondom a nevemet.

-Rendben. Mutasd meg, mit tudsz.

-Ahogy parancsolod, nagyuram. –mondta a MŰVÉSZ, majd leült a hárfához. Vett egy nagy levegőt, majd játszani kezdett. Ugyanazt a földöntúli dallamot, amit álmában hallott.

“Nem tudom, mi bántja. De ez a dal biztosan segít rajta. Emlékszem, engem is ez vigasztalt meg egyszer régen. Elvégre nem akkor álmomban hallottam először. Apa játszotta, amikor még alig hat éves voltam. Annyira megtetszett, hogy én is meg akartam tanulni. Apa végül beleegyezett, hogy megtanít hárfázni. Aztán amikor tíz éves voltam, anya kiment külföldre dolgozni. Annyira elkeseredtem, hogy nem leltem örömöt semmiben. Akkor találtam a padláson ezt a régi ébenfa hárfát. Nagyon szépnek tartottam, ezért megtisztítottam. Aztán vettem észre, hogy mennyire hamis. Jó néhány napomba telt, mire befejeztem a hangolást. Akkor kezdtem el újra hárfázni. Ezt a dallamot. Fent, a padláson. Közben zongorázni is megtanultam. Tizenhárom éves lehettem, amikor apa is külföldre ment dolgozni. Engem nem vittek el, mert nem akarták, hogy más iskolában kelljen befejeznem az évet. Maradtam itt a nagynénémékkel. A szüleim csak karácsonykor jártak haza. Meg néha a születésnapomon. Ahogy telt az idő, egyre ridegebb lettem. Nem mutatkoztam be soha, de mindig, mindenkinek segítettem. Bezárkóztam az én kis külön világomba. Már nem emlékezem erre a dalra. Amikor megtaláltam a tükröt a padláson, ott akartam hagyni. De kényszerített, hogy hozassam le ide. Az a felirat… Meg amúgy is kellett valami abba a sarokba. De hogyan jöttek elő ezek az emlékek? Nem hinném, hogy én akartam emlékezni. Apa és anya lassan már karácsonykor sem jönnek haza. Már tizennyolc éves vagyok, egyre híresebb, de ők haza sem jönnek gratulálni. Ez nem szép tőlük. Habár… mindegy. El tudom látni magamat.”

“Ez a dallam… Gyönyörű. Rin énekelt néha ilyen dalokat. Olyanok voltak, mint ez. Gyönyörűek. Néha félek beismerni, ha valakit szeretek. Túlságosan szigorú voltam vele. Jobbat érdemelt volna. Amikor ott hagytam abban a faluban, hogy vigyázzanak rá, nem sejtettem, hogy ez lesz a vége. Megtudta, hogy ott élnek rokonai. Megértem, hogy velük maradt, és itt hagyott engem. A rokonainál biztosan jobb sora lesz. Nem kellene ezen rágódnom. Ők majd vigyáznak rá. Én meg néha meglátogatom majd. Igen. Ez lesz a megoldás. Azt hiszem, ez a lány visszaadta az életem. De nem csak azt. Valami mást is kaptam tőle. Megtanított szeretni.”

A dal véget ért. A lány könnyezett. Felnézett a férfire.

-Mit mondasz?

-Visszaadtad az életemet. Köszönöm, MŰVÉSZ.

-Hagyd. A nevem Leona. De te is mondd meg a neved.

-Sesshoumaru vagyok. Kérlek, törd össze a tükröt. Teljesítsd ígéretedet.

-Rendben. –Leona felállt. Kezét végighúzta a tükör keretén, még egyszer utoljára. Nem tudta, hogyan törje össze a tükröt, de valami azt súgta, olvassa fel a keretbe karcolt feliratot. Halkan, szinte suttogva beszélt. Az utolsó szónál a tükör kettérepedt. A fényes felület elhomályosult. Sesshoumaru arca eltűnt. A tükör apró darabokra esett szét, melyek még mielőtt földet értek volna, szertefoszlottak. Csupán egyetlen, szív alakú apró szilánk maradt meg. Csilingelve a földre hullott. Leona csak állt. Nem mozdult, még percek múlva sem. A tükörrel együtt a régi énje is eltűnt. Újra az a mosolygós lány lett, aki azelőtt volt, hogy szülei otthagyták.

í

Sesshoumaru sóhajtott, majd megfordult. Könnyedén átugrotta a sziklafalt, és elindult vissza táborba. “Köszönöm, Leona. Köszönöm”

í

Leona mosolyogva fogadta hazatérő szüleit. Nevetve átölelte őket, mint régen. “Sesshoumaru. Nem csak te változtál meg. Én is. Az életem végre olyan, mint régen, és ezt neked köszönhetem.”