XVI. Az időfa

Mido rémülten magához tér. A tanár mellette áll és rosszallóan csóválja a fejét.

-          Szóval még nem gyógyult meg? Lázzal nem kellett volna tesztet írnia!

-          Semmi bajom tanárnő, csak keveset aludtam, mert éjszaka pótoltam az elmaradásomat!

-          Biztos benne hogy folytatni tudja?

-          Természetesen!

Mido írni kezdett, de a rossz érzés nem múlt el. Már csak negyed óra és rohanhat megnézni, mi van a barátaival. Az idő csigalassúsággal vánszorgott. Aztán újabb látomás jött. Milliónyi lepkét látott, ahogy halandó emberek lelkeit gyűjti az időfa köré. Látta Sesshoumarut, ahogy könnyed csapásokkal védelmezi a rémült kis Rint. Aztán látta Kikyout. Még soha nem találkozott vele szemtől szemben, de most megjelent a miko, a szemei előtt. Erősen szenvedett. A lelkek, amik egybetartották hamvakból és temetési földből összegyúrt testét, elhagyták.

Ebben a pillanatban, megszólalt a csengő jelezve, hogy vége az írásnak. Midayoi eszeveszett gyorsasággal rakta a tanári asztalra a tesztjét és szó nélkül kiviharzott a teremből. Kirohant az iskola kapuján, egyenesen hazafelé. Októberi enyhén csípős szél pirosra csipkézte az arcát, de ő csak futott. Nagy sokára elérte a házukat. Átrohant az udvaron. Édesanyja és nagyanyja csak néztek utána. Kicsapta a szentély ajtaját, és berontott. A vörös átjáró még mindig ugyan ott csillogott. Mido nekifutott és elsötétült előtte a világ. Mikor kinyitotta fájdalomtól könnyes szemét, látta hogy a szentély padlóján ül. Felállt, és az átjáróra nézett. Kinyújtotta a kezét, de semmi nem történt. Ujjaival érezte a kemény vörös jégszerű anyagot. Előkotorta a követ a nyakából. Az most nem derenget, és egyáltalán nem fénylett. Matt és tompa volt. Mido kétségbeesetten bámulta. „Nem tudok vissza menni! Az átjáró bezárult! A barátaim bajban vannak! Sesshoumaru! Talán soha többé nem látlak?” – gondolta és könnyek indultak a szeméből. Az egyik csepp a medálra esett. Erre az ékszerben alakok jelentek meg. Mido újra látta Inuyashát és Kagomét. De a hanyou halottnak tűnt. Aztán megpillantotta Kikyout ahogy Kagomét egy kúthoz, vezeti, ott pedig a lány beleesik. Éles sikoly csendült a fülében, erre tér magához.

-          Kagome! – kiáltotta és már rohant is kifelé.

Táskáját lerakta a ház elé, és már futott is volna tovább de, nagyanyja megállította.

-          Mi történik Midayoi?

-          Hogy érted? – kérdezte hadarva a lány.

-          Az idő összegabalyodott, nézd! – azzal a gyümölcsfák felé mutatott, amik mind virágba voltak borulva.

-          A középkorban. Valami az ezeréves Goshinboku időfának használja. Vissza kell jutnom, de az átjáró bezárult.

-          Ez szörnyű.

-          De van egy utolsó reményem. Van még egy átjáró erről a világról. Most azt kell megtalálnom. Sietnem kell nagyi! – Mido egyre jobban hadart.

-          Várj, ezt vidd magaddal! – azzal az asszony egy teli tegezt és egy íjat nyomott a lány kezébe. – Siess!

-          Köszönöm! – azzal Mido futni kezdett.

Nagyjából sejtette hol laknak Kagoméék a lány leírása alapján, de nagyon messze volt tőlük, és csak sacperkábé sejtette a ház hollétét. Hírtelen havazni kezdett. Mido megállt és az égre nézett. A hópelyhek lassan szállingóztak lefele a hírtelen jött fellegekből.

„Istennő! Ez szörnyű, mi történt oda át? Így soha nem érek oda!” – gondolta.

A mellette elhaladó emberek meglepetten néztek az októberi havazásra. De még jobban csodálkoztak az iskolai egyenruhás lányon, aki egy teli tegezzel a hátán, íjjal a kezében a járda közepén ácsorog. Aztán Mido döntött. Befutott egy mellékutcába, körbenézett, sehol nem látott senkit. Átváltozott. De hírtelen nagyon rosszul lett. Vibrált körülötte a levegő, és térdre rogyott. „Biztos, amiért elvesztettem a kapcsolatot Midoriko korával! Csak egy darabig tartsak ki! – gondolta a lány és elrúgta magát a talajtól. A háztetőkön ugrálva haladt, de nagyon bizonytalan volt. Nem érezte erejét, de kockáztatott. Sokkal gyorsabban haladt, és már meg is pillantotta szentélyt, mellette Kagoméék házával. Leugrott a háztetőről és visszaváltozott.

Körbenézett, és látta hogy mindent hó borít. Egy hatalmas öreg fa alatt egy öregember ült, és írásos pergameneket égetett kántálás közben. Mellette egy kisfiú ült és nagyapját figyelte. Aztán meglátott egy piros fehér foltot a kerítésnél guggolva. Kicsire összegömbölyödött, hosszú sötét haja a hóra hullott. A hátát a sírás rázta.

Mido elindult a lány felé, és halkan megszólította:

-          Kagome?

A lány felnézett. Szemeiben könnyek csillantak. Egy darabig csak nézte a frissen érkezett vendéget és fel sem ismerte, aztán egy szikra pattant a fejébe.

- Mido! – kiáltotta, hírtelen felugrott és a lány nyakába borult, majd hangosan sírni kezdett.

- Kagome mi történt?

- Én, én lelőttem Inuyashát. És az átjárón nem lehet közlekedni. Jött az a démon a kontinensről. Sangoékkal sem tudom, mi van. Kikyou azt mondta, jöjjek vissza a világomba és felejtsem el Inuyashát mert bántottam… - tovább már nem folytatta a feltörő zokogástól.

- Nyugodj, meg! Az én átjáróm sem működik, azért jöttem, hogy együtt kitaláljunk valamit!

- Rendben. De mit tudunk tenni!

- Meg kell állítanunk az időfa növekedését. A többiek odaát nagy bajban vannak.

- Jaj, ne! Csak még egyszer láthatnám Inuyashát. – suttogta Kagome.

- Ezt megoldhatjuk. Én is onnan tudom ezeket, hogy láttam, ami odaát történik. Az időfa küldte szerintem a látomásokat. Gyere! – azzal a Goshinboku felé rángatta a miko ruhás Kagomét.

A lányok megálltak a fa mellett. Mido levette a nyakából az ékkövet. A láncot saját és Kagome kezére tekerte majd mind a ketten megérintették a fa törzsét. Midayoi érezte, újra jönnek a látomások, de most nem engedte őket az elméjébe. „Ez csak Kagoméra és Inuyashára tartozik!” – gondolta, és elengedte a fa törzsét. Némán figyelte, ahogy Kagome magában beszél, aztán mivel keze a nyakláncot még mindig érintette ő is átkerült egy furcsa vakítóan fehér világba. Inuyasha és Kagome egymással szemben állt:

- Visszajöttem. Sajnálom.

- Elfutottál?

- Nem, egyáltalán.

- Akkor mi történt?

- Lényegtelen! – sóhajtott a lány.

Inu feltápászkodott, de egy lépes után megbilent.

-          Ne mozogj! – futott oda Kagome – Felszakadnak a sebeid!

-          Nem érdekel.

-          Inuyasha! – suttogta a lány.

A hanyou magához húzta és átölelte.

- Hát nem érted? Szükségem van rád?

A látomás megszűnt a két lány újra a bokáig érő hóban állt. De még mind a ketten hallották Inuyasha hangját:

- Gyere vissza!

- Rendben! – kiáltotta Kagome és Midora nézett.

- Mire várunk? – kérdezte az.

Kagome szó nélkül futásnak eredt, Mido követte. A családi szentély felé rohantak, ott a lány félrehúzta az ajtót, és fájdalmasan feljajdult. Az öreg kútból faágak és indák lógtak ki.

-          Ó ne! – nyögte Mido.

Mind a ketten visszafutottak a fához.

-          Inuyasha! Inuyasha! Nem tudok visszamenni! A kutat benőtte a Goshinboku!

-          Használd az erőd! – válaszolta a hanyou hangja.

-          De honnan szedjek itt nyilat meg íjat? – kérdezte.

-          Történetesen nálam van! – emelte fel a teli tegezt Midayoi.

Újra rohanni kezdtek a szentély felé. Egymásra néztek, és kifeszítették az íjat. A nyíl tollas végét mind a két lány fogta. Egymásra néztek és Kagome megszólalt:

-          Egy.

-          Kettő. – számolt Mido is.

-          Három! – kiáltották mind a ketten, és ellőtték a nyilat.

Az felizzott, de ahogy elérte az első indát semmivé foszlott. A lányok rémülten álltak. Kagome összerogyott, Mido mellé térdelt. Mind a ketten úgy érezték, sírva fakadnak. A jól ismert gombóc a torkukban megjelent, és valamiért a nyelés is egyre nehezebben ment.

-          Inuyasha! – suttogta Kagome, és egy könnycsepp hullott a lány karjára.

Mido próbálta nem elhagyni magát, de teljesen kétségbe esett. Tehetetlenek voltak, miközben barátaik odaát harcolnak valahol. „És talán, soha többé, egész élete végéig nem fogja látni, nem láthatja többet…”

-          Sesshoumaru! – suttogta Mido, ám mintha a név erőt adott volna neki, hírtelen felpattant.

-          Kagome! Ez nem a vége! Gyerünk! Még egy íjat kell szereznünk! – kiáltott.

A lány bólintott és felkelt. Kiléptek a szentélyből, és fülüket megcsapta az öregember kántálása. Kagome szeme felcsillant és odarohant.

- Nagyapa! Erre szükségem lenne! – azzal felkapta a gyertyák, szent pergamenek, meg még kitudja mik közül az íjat.

A lányok már rohantak is visszafelé. De agy hang megállította őket:

- Kagome! – a lányok visszanéztek – Ezt ne felejtsd el! – mosolygott a nő.

- Köszönöm anya! – azzal elvette édesanyjától a frissen mosott egyenruháját.

A szentélyben aztán átöltözött. A két lány egymásra nézett. Mind a kettőjükön iskolai egyenruha volt, csak Kagoménak zöld piros, Midayoinak pedig piros kék. Arcuk is hasonló volt, de főleg gesztenyebarna ragyogó szemük. Csak Midonak sokkal hosszabb és egyenes haja volt, Kagoménak pedig csak lapockáig érő, és a végénél pöndörödő.

Mind a ketten megfeszítették az íjakat, de az utolsó pillanatban Midayoi felkiáltott:

-          Várj! Van egy ötletem!

-          Igen?

-          Vannak nálad ékkőszilánkok? – kérdezte.

-          Igen, de csak egy, tudod, amit összeolvasztottál!

-          Nem baj, te használd azt, én használom az ékkövemet! Gyerünk!

Eközben a kút túloldalán Inuyasha lépkedett kardjára támaszkodva. Mikor a kúthoz ért megpillantotta Kalde anyót, Shippout és a bátyját.

-          Szóval nem tudnak vissza jönni? – kérdezte a démon.

-          Nem tudom. Csak 3 ember van ezen a világon, aki képes lehetne, arra hogy megállítsa az időfa változásait. Kikyou, aki csak árnyéka önmagának, Kagome aki még nem uralja az erejét, és Midayoi aki viszont nem tudom, hol lehet ebben a percben.

-          Szóval akkor lehet, hogy soha nem látjuk őket? – kérdezte rémülten Shippou.

-          Ne beszélj bolondságokat, te ostoba! – szólt közbe Inu – Inkább vigyázzatok innen, a lányok mindjárt érkeznek, nekem meg kell egy kicsit tisztítanom, a kutat! – nézett a sűrű növényzettel benőtt kútra, ami leginkább egy torz fára hasonlított.

-          Én kész vagyok. Te Mido? – kérdezte Kagome miután a nyílhegybe illesztette a nagy ékkőszilánkot.

-          Részemről mehet! – válaszolta a lány, és megcsillant a vörös medál a vesszőre csavarva.

Mind a ketten a kút sarkaihoz álltak, egymással átlóban. Megfeszítették az íjakat, teljesen egyszerre mozogtak. Mido némán imádkozott, majd elengedték a húrt.

-          Kérlek, érd el! – kiáltotta Kagome.

A nyilak még állóhelyben felizzottak, és széttépve a növényzetet szabadon hagyták a kút kikövezett falát. A lányok egymásra néztek és nyilaik után ugrottak.

Ebben a pillanatban Inuyasha csapásra emelte a Tessaigát, Sesshoumaru nem messze tőle állt, ám valamit megérzett és félreugrott a kúttól. A következő pillanatban egy gyönyörű kék fénycsóvával kísért nyílvesző, aminek a közepén egy vörös fénypont lüktet, hagyta el a kutat, megtisztítva azt. A következő pillanatban pedig már egy hatalmas rózsaszín fénycsóvával kísért vessző jelent, meg ami olyan erővel tört felszínre, hogy az egész kutat, vele együtt Inut is felrobbantotta. A hanyou feketére kormolódva feküdt az eleszesedett ágak között. Köhögve ült fel és nézett a szétrobban kút felé, ahol megjelent két sötét fej, majd kimászott két egyenruhás lány. Köhögtek a sok arcukba hulló koromtól, majd nagy nehezen kimásztak és felegyenesedtek.

Inuyasha felpattant és teli tüdőből ordítani kezdett:

-          Nem lehetett volna finomabban megérkezni? Majdnem ropogósra sütöttetek!

-          Én is örülök, hogy látlak! – kiabálta vissza Kagome – És véletlen nem te mondtad, hogy használjuk az erőnket! – és a lány kivette, a mellé pottyant nyílból az ékkőszilánkot.

Midayoi mindvégig némán állt, de nem is figyelte a veszekedő párost. Szemével Sesshoumarut kereste. Aztán amikor beállt a csend, szó nélkül futni kezdett és a démon karjaiba vetődött. Halkan sírni kezdett, és közben halkan beszélt:

-          Annyira féltem! Azt hittem soha többé nem látlak!

Mindenki némán figyelte őket, majd Shippou törte meg a csendet:

-          Inuyasha, komolyan mondom a bátyádnak több érzése van, mint neked. Szegény Kagome is halálra aggódta magát érted te meg így fogadod!

-          Fogd be ostoba! – kiabálta Inu és megpróbálta elkapni a szemtelen kis démont, de az felugrott Mido hátára, aki közben már kibontakozott Sesshoumaru öleléséből.

-          Srácok! Indulnunk kéne! Sango és Miroku a csatatéren van már! – szólta Kagome.