A fény elült, csak a por kavargott. Mido kezében még ott volt az íj. A házból döbbenten figyelték az eseményeket majd egy vékony kis lányos hang felzokogott:

- Sesshoumaru nagyúr!

Midayoi abban a pillanatban eldobta az íjat és futni kezdett. Könnycseppek csorogtak le az arcán, és amint odaért térdre rogyott és a mozdulatlan szellem testére borult. Mindenki követte a példáját a házból egyöntetűleg rohant ki Rin, Jaken, Shippou, Kalde anyó, Kagome, Inuyasha, Sango és Miroku. Mikor odaértek szörnyű látvány fogadta őket, a földön a szélpengék 2-3 méteres gödröt hagytak. Sesshoumaru páncélzata darabokban hevert a földön, a Toukijin méterekre a földbe fúródva csillogott. A démon testén a ruha, darabokban lógott, mellette egyre növekvő vértócsa csillámlott.

Mindenki rémülten megállt, ahogy az élettelen testen zokogó lányra pillantott. Rin térdre rogyott és hangosan sírni kezdett. Kagome letérdelt hozzá és magához ölelte de érezte, hogy az ő arcán is könnycseppek gurulnak le. Inuyasha közelebb lépett és ordítani kezdett de úgy, hogy még a lányok is abbahagyták a sírást:

-         Sesshoumaru! Te öntelt, beképzelet, nagyképű démon! Nem olyan fából faragtak, hogy itt haljál meg nekünk! – félrelökte Midot és felrángatta ülő pózba a bátyját – Ekkora szégyen nem érhet, hogy úgy halsz meg, hogy egy szánalmas hanyout, az öcsédet védted! – ordította és közben a démon testét rázta.

A következő pillanatban pedig akkora maflást kapott a démontól hogy vagy 3 métert repült. Mindenki döbbenten nézett a jelenetet. Sessh visszaborult a földre, de már hangosan zihált és kinyitotta a szemét. Ebben a pillanatban mindenki egyöntetűleg felkiáltott. Sessh haja fekete volt, a méregcsíkok eltűntek az arcáról, fülei normálisak voltak. Ő felült és rémülten látta a szemébe lógó ébenfekete tincseket. Ám még mielőtt tényleg megrémülhetett volna Mido könnyektől áztatott arccal a nyakába borult. Szorosan magához ölelte az ámuló démont és újra sírni kezdett.

A kis csapat pedig szinte egyszerre kezdte vizsgálni a csillagokat, vagy kezdtek beszélgetni valami hírtelen jött érdekes témáról csak, hogy ne nézzenek a démon és a nyakában csüngő lány irányába.

Sesshoumaru csak nézett maga elé. Érezte a lány könnyeit a nyakán lefolyni, látta, ahogy a hátát a sírás rázza. A törékeny test az övéhez simult, nem törődve azzal hogy a saját ruháját is össze vérezi, szorosan ölelte a démont. Nem értette mi történt. Mido sírás közben halkan beszélni kezdett:

-         Azt hittem meghaltál! Aztán megláttam azt az alakot feléd közeledni, nem tudom mit akart veled csinálni! De nem hagyhattam, nem engedtem, hogy bántson… - Mido hangja elhalt és újra csak a sírását lehetett hallani.

Így ültek ott még percekig, a kis csapat szálingózni kezdett vissza a falu felé. Sesshoumaru egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Mido mellett valami pici még a testéhez bújik. Odanézett és a hatalmas könnyes szemekkel Rint látta. Erőtlenül elmosolyodott, majd halkan Mido füle mellett megszólalt:

-         Nyugodjatok meg! Engem nem olyan könnyű elpusztítani! – és magához ölelte mind a két lányt egy karjával.

Olyan melegség járta át a szívét, amit még soha nem érzett. Volt végre valaki ezen a földön, akinek tényleg fontos volt, aki sírt érte. Egy nő és egy kis lány. Már nem volt magányos. Társakra talált, Sessh újra elmosolyodott és még percekig ültek ott.

-         Milyen szépek! – suttogta Kagome Sangonak az egyik bokor mögött.

-         Soha nem gondoltam hogy Sesshoumarunak lehetnek érzései! De még is mi történt vele, hogy emberré változott?

-         Nem tudom, majd kiderítjük! – suttogta vissza Kagome.

Eközben pár bokorral arrébb:

-         Miroku! Ezt nem hiszem meg! Csípjél meg, hogy nem álmodom! Ez az én bátyám?

-         Ahogy gondolod Inuyasha! – válaszolta a szerzetes és megcsípte a hanyout – Ráadásul milyen gyönyörű nővel van? Hogy bírja visszafogni magát ilyen társaságban? – ábrándozott a szerzetes. Ebben a pillanatban valami erős és kemény tárgy csapódott a szerzetes fejének. Ő hirtelen odakapott de nem volt ott semmi. Miroku elhúzta a száját – Te Inuyasha! Lehet, hogy Sango a közelben van? – kérdezte még mindig a fejét fogdosva.

Inuyasha elvigyorodott, ám hírtelen tompa puffanásra lett figyelmes arra kapta a fejét, és látta hogy Sessh újra eszméletét vesztve a földön fekszik. Mido kitörölte a könnyeket a szeméből és mély levegőt vett, majd megszólalt:

-         Fiúk nagy kérés lenne, hogy kibújjatok a bokorból ahol eddig lapultatok és segítsetek nekem Sessht bevinni a házba? – kérdezte villámló szemekkel.

Inuyasha és Miroku vörös fejjel előmászott a bokorból és felemelte Sesshoumaru ájult testét, Inuyasha felnyögött és magszólalt:

-         Hu! Bátyus nem kajáltál te mostanában túl sokat? – kérdezte miközben az ájult démont a kunyhó felé cipelték.

Ebben a percben hajnalodni kezdett. Inu az égre nézett és remélte hogy hamarosan felkel a nap. Eközben Mido az ölébe vette Rint és elindult majd megtorpant. Beleszippantott a levegőbe, majd elhúzta a száját:

-         Kagome, na ezt azért nem gondoltam – kezdte.

A két lány Kagome és Sango kiléptek a fejét csóváló Mido elé.

- Ha már csinálni akartok valami hasznosat, akkor inkább szedjetek nekem gyógyfüveket! – folytatta Mido és elindult a ház felé, de útközbe alakot váltott.

- Kalde anyónál van minden! – futott utána a két lány. – És mi nem akartunk rosszat csak féltünk, hogy Naraku visszajön, vagy ideküld gyorsan valakit.

- Aha! Értem! Akkor kösz! – mosolyodott el Midayoi.

- Mond, kérdezhetek valamit? – kezdte Kagome.

- Attól függ mit, eléggé ki vagyok.

- Ugye te sem ebben a korban élsz?

- Nem. – sóhajtott Mido.

- Már amikor legelőször láttunk a folyóparton Sesshoumaruval akkor gondoltam. – kapcsolódott be a beszélgetésbe Sango is.

- Aha. Én is. És hogy kerültél ide? – kérdezte Kagome.

- Hát az, hosszú történet. De egy finom fürdő mellett elmesélem! – fordult hátra mosolyogva Mido – Csak előbb Sesshel kell foglalkoznom.

A két lány bólintott és gyorsítottak hogy utolérjék a fiúkat. Ebben a percben felkelt a nap. Inuyasha leengedte Sesshoumarut. Alakját fény vette körül, haja fehérbe csapott át, karmai és agyarai megnőttek, majd kinyitottat a szemét, ami ugyanolyan aranysárgán csillogott, mint Sesshoumarué.

Mido döbbenten megállt és nézte a hanyout:

-         Így már tényleg tesók vagytok! Te jó ég! Ez hihetetlen. És azok mik? – kérdezte és a fiúhoz lépett majd egy kézbe fogta, az alvó Rint és megtapogatta Inu füleit – De aranyosak! – kiáltotta és mindenki nevetni kezdett.

-         Minden jövő szökevény lánynak ez a mániája? – kérdezte morogva Inu és a bátya mellé lépett.

Egy kézzel felkapta és a vállára emelte, majd bevitte a kunyhóba. A lányok és Miroku követték őket. Ám mi előtt beértek volna Miroku Midayoi elé lépett és megfogta a kezét:

-         Lennél a gyermekeim anyja? – kérdezte önfeledten a szerzetes.

-         Mi? – kérdezett vissza döbbenten a lány, ám még mielőtt felfogta volna mi történt Sango úgy fejbe vágta a szerzetest a csonttörővel, hogy az elszédült és a földre huppant:

-         Ugyan Sango! Csak egy ártatlan kérdés volt! – tapogatta a fejét Miroku.

-         Majd adok én neked olyan kérdéseket, hogy attól koldulsz! – kiabálta ingerülten Sango.

Kagome és Mido otthagyta őket. Mido mikor belépett a kunyhóba egyből Sessh felé lépkedett. Letette az alvó Rint és a démon, illetve az ember mellé térdelt. Sesshoumaru nyugodtan feküdt, már nem vérzett, valaki a testére keresztbefordítva ráfektette apja kardját a Tensaigát. Mido le akarta venni, de akkor Jaken megszólalt mellette:

-         Hagyjad halandó! Sesshoumaru nagyurat meggyógyítja a kard. – okoskodott

-         Persze, ha démon lenne, meggyógyítaná! – felet Mido és lekapta a kardot vissza rakta a hüvelyébe, majd Jakenre nézett – Hol a Másik kardja? – kérdezte.

-         Azt mi nem tudjuk megérinteni. Hatalmas ereje van a Toukijinnek! Mi nem tudjuk uralni, úgyhogy kint hagytuk a falu előtt. – felelte Jaken.

-         Értem! Akkor most hozzál vizet! – parancsolt a kis gnómra.

Az kifutott és pár perc múlva már egy vödör vízzel tért vissza. A többiek lefeküdtek aludni. Kalde segített még Midayoinak egy darabig, megbeszélték a történteket, de végül őt is elnyomta az álom. A nap már magasan járt. Mido leszedte a démon felsőtestéről a szétszaggatott ingje maradványait. Aztán a tiszta vízbe merítette a rongyát, és óvatosan mosni kezdte a koszos sebeket. Sesshoumaru felszisszent, majd kinyitotta a szemét. Az fekete volt nem pedig aranyszínű. Mido elmosolyodott:

-         Egy kicsit fájni fog.

-         Nem érdekel! Azt mond el mi ez a test! Úgy érzem, beleőrülök a fájdalomba!

-         Nem tudom. Kagura valamit tett a szélpengékre én eltaláltam őket a tisztító vesszőmmel. Aztán utána már ilyen voltál. – vonta meg a vállát a lány és tovább mosta a sebeket, de Sessh elkapta a kezét és a szemébe nézett.

-         Segítsél visszaváltoznom! Nem bírom ezt tovább! – nyögte.

-         Nem tudom, hogyan lehetne. Kalde anyó szerint lassan el fog múlni ez az állapot. Ha felerősödsz. Szerinte meg akartak mérgezni.

-         Ugyan már! Nincs az a méreg, ami az én testemen hatna! – fintorgott Sessh.

-         Nem tudom. Szerinte a nyilam megtisztította a pengéken lévő mérget és az ellenkező hatása lett.

-         Vagy is azt akarták, hogy vegyem fel a démoni formám? De helyette most emberré váltam?

-         Valahogy így. Szerintem azt akarták, hogy te végezz ki mindanyunkat. – Mido elfordította a fejét.

Csend állt be a beszélgetésbe. Majd a lány folytatta a munkáját, Sesshoumaru felnyögött.

-         Én ezt nem bírom. Nem tudok mozogni, és iszonyatosan fáj mindenem!

-         Örülj neki, hogy élsz. Csak hát szörnyű sebeid vannak. Nem tudom meddig. – válaszolta Midayoi és egy könnycsepp gördült végig az arcán és Sesshuomarura pottyant.

-         Nem félek a haláltól. Csak nem ilyennek képzeletem el! – nyögte a férfi, arcán közben verejtékcseppek csorogtak le.

Mido felkapta a fejét. Igen, amikor Midoriko odaadta az erejét látta, ahogy a nő gyógyít. „Akkor nekem is sikerülni fog!” – gondolta és kezét az egyik mély seb felé tette. Koncentrált, tenyere fehéren felragyogott és a szeme előtt forrt össze a seb. Sessh moccanni sem mert. Minél több sebet hegesztett be a lány annál jobban érezte magát. Aztán amikor az utolsóval is végzett, Sesshoumaru teste világítani kezdett és haja kifehéredett. Arcára visszatértek a méregcsíkok és a félhold, fülei megnyúltak. Midayoi elmosolyodott, aztán úgy érezte, nem bírja tovább. Sok energiájába került a gyógyítás. Látása homályosulni kezdett és előre borult. Elfeküdt a démon mellett és abban a percben elaludt.

Sessh miután érezte, hogy az erő visszatér a testébe, kinyitotta a szemét. A lány mellette feküdt és mélyen aludt. Öccse és annak társai a házban szétszórtan feküdtek. Mindenki aludt.

„Hát ezt éppen, hogy csak megúsztam! Sesshoumaru látod az eszednek igaza van. Nem kéne halandókkal közösködnöd. Mi lesz a vége, itt hagyod a fogadat, aztán akkor majd gondolkodhatsz megérte-e? Ne legyél olyan, mint az apád, ő is bele halt, abba hogy szerette a halandókat!” – gondolta a démon és csendesen felkelt. Megsimogatta az alvó Rin arcát, majd Midohoz lépett. Némán nézte a lányt. Nem tudta megtenni, érezte el kell mennie: „De akkor mi lesz vele? Nem hagyhatom magára gondolta!” – és kihúzta a lány arcából a hajszálakat. Midayoi hírtelen beszélni kezdett álmában. Először nem értette mit is mondhat, de később értelmes szavakat fedezett fel a motyogásban: Sesshoumaru. Nem őt nem. Naraku tűnj innen. Újabb érthetetlen zagyvaság, majd ismét érthetővé vált a beszéde: soha, soha nem szolgállak, én szeretem őket. Vele maradok. Hagyjál. Aztán Midayoi elcsendesedett. Sesshoumaru fel egyenesedet: „Legjobb lesz, ha elfejtem őket. Nem maradhatok velük, én démon vagyok ők halandók. Meg Mido családja sem örülne, ha mi… Mennem kell! – és Sesshoumaru kilépette az ajtón.