VII. Tűzkeresztség

A nap alsó pereme kezdett alásüllyedni a látóhatáron, amikor is Mido kinyitotta a szemét. Valahogy nagyon jól érzete magát. Aztán egy ütemes dobogásra lett figyelmes. Ahogy jobban körbenézett észrevette, hogy Sesshoumaru ölében fekszik. Érezte, ahogy ujjai még mindig a szellem ruhájába kapaszkodnak, és érezte a karján a szellem érintését. Ijedten felült. Sesshoumaru őt nézte. Mido a démon szemébe nézett és rettentően elvörösödött. „Te jó ég! Itt alszom, kitudja hány órája Sessh karjában!” – gondolta és zavartan próbált felkászálódni.

- Remélem kipihented magad. –szólalt meg a férfi.

- Aha. – válaszolta tömören Midayoi.

- Nagyon ki borulhattál, mert annyira kapaszkodtál belém, hogy nem tudtalak lefektetetni, aludni. – mondta magyarázatképpen a paradicsom piros lánynak, hogy kicsit megnyugtassa, mivel a teljes zavart látta a szemeiben… Hát ez nem sikerült a lány még jobban elvörösödött. Sessh értetlenül felhúzta az egyik szemöldökét.

- Úgy gondoltam ma visszajössz velem az én koromba. Éjszaka is kéne edzenünk, hogy az érzékeid finomodjanak. – szólalt meg a férfi a beálló csendbe.

- Jó akkor összepakolok és szólok anyuéknak. – válaszolt a lány háttal a démonnak, aki még mindig az ágyon ült, miközben lángoló arcát két kezével hűsítette.

- Felesleges, én már mondtam nekik.

- Hogy mi? Mikor, ha itt voltál végig velem? – majd újra elpirult.

- Ők jöttek be. – vonta meg a démon a vállát és felállt.

- Tessék? Ők itt benn mi közbe én, én, én… - Midayoi olyan ideges lett hogy a szavakat sem találta.

Sessh már nem válaszolt neki, amúgy sem értette, hogy min akadt ki ennyire a lány. Mido pedig ingerülten, de csomagolni kezdett. Illetve kezdett volna, ha rá nem jött volna, hogy felesleges bármit is vinnie. „Holnap reggel visszajövünk, akkor meg minek.” – gondolta.

-         Felőlem mehetünk. – szólt hidegen a lány.

Sesshoumaru szó nélkül elindult az ajtó felé. Mido követte, de nem bírta ki és belépett a nappaliba és elköszönt édesanyjától:

-         Szia anya! Holnap reggel jövök! –puszit nyomott kis húga arcára és elindult. Nem akarta megvárni, hogy anyja megszólaljon.

Némán kisétáltak az udvarra a lemenő nap utolsó fénysugaraiba. A raktár teraszán Mido öreganyja olvasgatott. Ahogy meglátta az elhaladó két alakot felállt és utánuk indult.

-         Midayoi! Várj egy percet!

-         Igen nagyi? – kérdezte a lány és mamájára nézett, aki egy furcsa ruhát szorongatott.

-         Kérlek, ezt vedd fel. Így nem fogsz feltűnni senkinek sem!

-         Köszönöm!

-         Akkor vigyázzatok magatokra, és – a szellemre nézett az asszony – hozd vissza a lányom épségben.

Sessh csak biccentett és újra elindultak. A szentélybe érve Mido megállt.

-         Menny csak át, én átöltözök, és mindjárt megyek.

A démon szó nélkül eltűnt az átjáróba. Mido levettette a melegítő nadrágját, a pulcsit és a pólót. Kibontotta a ruhaköteget és egy sötétkék nadrágot talált benne, egy hófehér inggel, amire egy bordó bebújós térdig érő szoknyaszerűség is volt. Csendben felöltözött. A csomagban volt egy sárga sötétkék szalag is, amit lazán a dereka köré tekert. Ekkor mintha lépteket hallott volna hátra fordult és meglátta nagyanyját, amint éppen elhúzza az ajtót.

- Ezt majdnem elfelejttettem! – és egy pár fekete magas szárú bőr cipőt adott a lánynak. – Ezeket visszaviszem. –felemelte a lány levetett ruháit és némán kilépett a szentéjből.

Mido felhúzta a cipőket is, hosszú fűző és patent is volt rajta úgyhogy elég sokat szórakozott vele. Éppen belépett az átjáróba, amikor félúton neki ütközött valaminek. Ijedten behunyta a szemét, de amint kinyitotta Sessh rosszalló arcát látta maga előtt.

-         Már azt hittem sosem jössz. – mondta és megfordult.

-         Csak… - kezdte volna a lány de, nem fejezhette be, mert a szellem faképnél hagyta.

Ő is a férfi után indult és kiértek az alkonyati tisztásra. Mido mélyet lélegzett a tiszta levegőből:

- Merre? –kérdezte.

- Délnek. – válaszolt Sesshoumaru – De sietnünk kell. Lement a nap a korcs öcsém pedig emberré változott. Nincsen aki, megvédje Rint.

- Értem. Kár. Azt hittem most sétálni fogunk, hogy megjegyezzem az utat, meg szeretném nézni testközelből a tájat. –sóhajtott a lány.

- Ha bírod a tempót felőlem a földön is mehetünk, habár repülni úgy sem tudsz. – vonta meg a vállát a szellem.

- Majd meglátjuk. – felelt a lány és szó nélkül alakot váltott.

Sesshoumaru hátra sem nézett csak eliramodott és elindult délnek. Mido követte. Futni kezdett de minden olyan furcsa volt, sokkal gyorsabban hald, mint gondolta és nem is futott inkább suhant a levegőben csak néha-néha lökte el a földtől magát. De így is jól le volt maradva a démontól. Így haladt negyed órája és Mido fáradni kezdett. Egyre jobban lemaradt. Szólni akart ám ebben a percben Sessh megállt. Mido is lassított és lihegve megállt a démon mellett, az megszólalt:

-         Nem hiszem el! Naraku te fattyú! Most megvagy! – villantak meg a szemei.

-         Miről beszélsz? – kérdezte de, ekkor az ő orrát is megcsapta valami undorító bűz – Fúj, ez szörnyű.

-         De veled mit kezdjek? – nézett a lányra.

-         Hogy, hogy mit? Keressük meg az Narakut vagy kit jól hupáld el, aztán siessünk Rinékhez.

-         Nem érted. Ő a fő ellenségünk. Nekem is és Inuyasha csapatának is. Sőt Kougának a farkas falka vezetőjének is. Ő nem egy átlagos szellem. Nála van a Szent Ékkő majdnem teljes darabja. És szinte legyőzhetetlen.

-         Szóval ő miatta kell nekem minél előbb felkészülnöm?

-         Igen, csak te vagy képes rá hogy elpuszítsd az ékkőt. Valaha élt egy papnő, Kikyou. Ő képes lett volna rá, ha az ékkövet valami jóra használja fel. De nem volt olyan lény a földön, aki jóra akarta volna használni azt a korlátlan hatalmat. Ekkor jött a képbe az öcsém de ez hosszú. A lényeg hogy a miko meghalt az ékkövet védve. Az ő reinkarnációja az a lány az öcsémmel, Kagome. Ő képes lenne megtisztítani az ékkövet de, nem tudja használni még az erejét. Közben Kikyou feltámasztották és a lelke egy része visszatért a saját testébe, így eddig ők voltak a legerősebb mikok ebben a korban. De jöttél te, és te képes vagy feloldani a kőről a gonoszságot leküzdeni a benne rejlő rosszat ez által Midoriko felszabadul, és az ékkő megtisztul, vagy elpusztul. Így én le tudom győzni Narakut. Tessék. Ezért van rád szükségem. – fordult el a démon a nőtől.

Félt Midayoi reakciójától. Nem akarta hogy a lány ilyen hamar megtudja, mire akarja őt felhasználni, és tartott tőle, hogy Mido megsértődik, kiborul, és nem segít neki.

-         Értem. –szólt halkan a lány. – Akkor kövessük a szagát egy darabig. Aztán szóljunk Inuyasháéknak és menjünk utána.

-         Inuyashával nem közösködöm. – húzta fel az orrát a démon.

Mido szó nélkül követte a szagot. Ám ekkor Sessh megköszörült a torkát.

-         Nem arra. Arról jött.

-         Aha. – hajtotta le a fejét Mido. „És én azt honnan tudtam volna?” – gondolta.

-         Amerre megy ott frissebb melegebb a szag. Arra halványodik.

Mido koncentrált és máris érzett valami nagyon halvány különbséget.

-         Végül is mindegy. Én kutyadámon vagyok sokkal jobb a szaglásom. – azzal elindult a szag után.

Némán haladtak, míg nem Sessh megállt. Idegesen szívta be a levegőt:

-         Mido, sietnünk kell. Ez egyenesen a falu felé tart! – szólalt meg ingerülten.

Nem szolt, mást csak a felkapta a lányt és futni illetve suhanni kezdett a szag után. Mido eközben visszaváltozott, gondolta ne legyen rajta a páncélzat is, csak nehezíti a démont, majd ha kell, újra felveszi a másik alakját.

Aztán a szellem megtorpant. A szag eltűnt. Teljesen befejeződött.

-         Az átkozott! – sziszegte Sesshoumaru - Elrepült. Ez biztosan Kagura.

-         Az meg ki? – kérdezte volna a lány, de nem volt rá ideje.

Sessh lerakta a földre, de abban a pillanatban fel is kapta újra és már változott is az alakjuk. A fénygömb kisuhant a fák közül és irdatlan sebességgel száguldott a falu felé. Midayoi rémülten bújt a démonhoz. Ha ő leesik, biztosan szörnyet hal. Aztán körülbelül egy 10 perc után a démon leereszkedett és lerakta a földre a lányt.

-         Megelőztük. Sehol nem érzem, amúgy Kagura Naraku inkarnációja az ékkő segítségével hozta létre saját magából.

-         Értem. – felelte Mido és csendben elindultak a falu felé.

„Inuyasha még mindig nem jött vissza. Pedig már rég lement a nap.” – gondolta Kagome Kalde anyó kunyhójában és felvette íjjá és nyilait majd a kijárat felé indult.

-         Kagome hova mész? – kérdezte a szerzetes.

-         Megkeresem Inuyashát, nem kéne ilyenkor egyedül kint kóborolnia. – azzal kilépett az ajtón.

Az első csillagok már pislákoltak az égbolton. Kagome elindult a friss esti levegőben. Elsétált a házak mellet be az erdőbe. A Csontok kútja felé tartott, hogy megnézze Inu ott van-e vagy esetleg az 1000éves fán pihen-e. Nem mozdult körülötte semmi, gond nélkül eljutott a tisztásra és a fa felé pillantott. Majd alá sétált.

-         Inuyasha. Ha ott vagy akkor gyere le! – beszélt a sötétségnek.

-         Hallod, ha nem jössz le én tovább megyek a sötétbe és kitudja ki támad rám! –ekkor halk zajt lehetett hallani a lombkorona felöl.

-         Kagome, mit akarsz? Mért nem vagy a többiekkel? –kérdezte Inu hangja.

-         Eljöttem megkeresni téged. Ilyenkor nem kéne egyedül lenned.

-         Mindig egyedül szoktam lenni ilyenkor.

-         De ez veszélyes. Gyere le, kérlek! – kérlelte a lány.

-         Jó. –azzal nagyot huppanva a lány mellé ugrott le az egyik alsó ágról.

Hosszú fekete haja suhanva szállt utána. Sötét szemei csillogtak a csillagok fényében. Mindketten leültek a fa kiálló gyökereire. Egy más mellé, de még is távol. Kagome törte meg a csendet:

-         Olyan csodálatosak ma éjjel a csillagok! – sóhajtott.

-         Aha. Ma különösen fényesek. – válaszolt Inu.

Aztán a lány felé fordult nagy levegőt vett és megszólalt:

-         Kagome. El kell mondanom neked valamit.

-         Igen?

-         Tudod én éjjelente, néha találkozok Kikyouval. És rólad is beszélgettünk… - Kagome megremegett. „Már megint Kikyou.” – gondolta. – Ő azt mondta, hogy teneked én…

Nem tudta folytatni, nem találta a szavakat.

-         Fontos vagy. – fejezte be halkan a lány helyette.

-         Igen, és én, én nem igazán tudom, mit akarok. – sóhajtott nagyot Inu.

-         Tudtam, hogy találkozgatsz Kikyouval –szólalt meg Kagome – De nem tehetek ellene semmit. Tudom, hogy köztetek olyan kötelék van, amit nem tudok elszakítani, de nem is akarok. Még is melletted akartam maradni. Tudom, hogy még mindig szereted Kikyout – mondta Kagome, de a végére elvékonyodott és elhalkult a hangja.

Csend állt be a beszélgetésükbe. Inuyasha mag elé bámult, Kagome pedig a csillagokat nézte. Aztán a fiú egy hirtelen mozdulattal elkapta a lány kezét, és maga felé fordította:

-         Kagome. Ezt akarom elmondani. Én már nem hiszem, hogy szeretném Kikyout…

Kagome szeme fátyolosan csillogott a fényben. Inuyasha hatalmas kísértést érzett hogy közelebb kerüljön a lányhoz. Magához húzta és meg akarta ölelni, de Kagome felpattant és elfordult tőle.

-         Inuyasha, ne mondj ilyeneket. Mind a ketten tisztában vagyunk azzal, hogy amíg élsz szeretni, fogod Kikyout. – a lány hangja remegett.

Inu felállt és hátulról átölelte Kagomét. A lány annyira meglepődött hogy ellenkezni is elfelejtett.

-         Igazad van. Szeretem Kikyout és szeretni is fogom, csak már nem ugyanúgy. És valaki mást, azt hiszem jobban szeretek. – és maga felé fordított a lányt.

Kagome nem tudott mit mondani erre. Arcuk egyre közelebb ért a másikéhoz. Aztán csak nézték egymást, nagyon közelről. Inuyasha karját a lány derekára fonta. Kagome kezei a fiú mellkasán nyugodtak. Aztán Inuyasha lehajolt és óvatosan megcsókolta Kagomét. Inkább csak egy puszi volt a lány szájára, de ezt az aprócska csókot újabb és újabb követte, míg nem a lány is visszacsókolt. A fiú magához húzta a lányt, testük összesimult és végre minden szenvedélyével megcsókolta. Kagome nem tiltakozott, viszonozta a csókot és még így álltak hosszú percekig, amikor is egy ismeretlen alak megköszörülte a torkát.

A pár rémülten szétrebbent és Inuyasha a lány elé állt.

- Nem tudtunk volna csendben tovább menni? Most mért kellet megzavarnod őket? Olyan szépek voltak! – hallatszott egy halk női hang, ahogy valakit éppen nem kedves hangsúllyal szid.