I.    Az időutazás

Midayoi rémülten ébredt zavaros álmából. Idegen és furcsa embereket látott álmában és egyáltalán nem tudta hol van. Mikor kinyitotta szemeit és felült ágyán ámulva, vette tudomásul, hogy legalább négy órát aludt, mert már körülbelül 7 felé járhatott az idő és ilyenkor szeptemberben, már nem sokára besötétedik.

Felkelt és ruhát váltott. Egy egyszerű koptatott farmert és egy nyakba akasztható bordó toppot vett fel. Úgy gondolta sétál egyet az alkonyati gyümölcsösben, hogy kiszellőztesse zavaros gondolatait. Édesanyja a konyhában készítette a vacsorát, és az ajtó felé lépkedő lánya után nézet:

-         Mido! Kedvesem, nem jössz vacsorázni? – és a lány után lépett kezében egy serpenyővel.

-         Nem anyu, köszi, most sétálok egyet a kertben. – azzal kilépett a házból.

Elindult a kikövezett kis ösvényen be a fák közé. Ámulva vette észre, hogy az út folytatódik, és egyre távolabb fut a háztól. Aztán egy kis tisztásra ért ahol egy a többinél sokkal nagyobb és öregebb fa állt. A lány odasétált és leült a tövébe. Ahogy a háta a fa törzséhez ért egyszerre szédülni kezdett, elhomályosult előtte a világ és egy számára idegen képsor cikázott át az agyán. Egy fiatal nőt látott furcsa, harci öltözetben. Minden lángolt körülötte. Érezte a nő fájdalmát, az arcán könnycseppek csorogtak le. Számára ismeretlen lények támadtak a harcosra ő csodálatosan forgatva két kardját sorra győzte le őket. A zűrzavarból előtűnt 5 ember. A nő feléjük sietett, mindegyikben már csak alig pislákolt az élet. Aztán a harcos amazon összeesett, a kép elfeketedett de pár pillanat múlva kitisztult. A nő most teljesen másképp nézett ki. Mido úgy érezte ismeri, de mégsem, mert nem látta a hölgy arcát, hiába is meresztgette a szemeit. Az idegen lehajolt és ekkor két gyermek futott felé, karjába zárta őket és vidáman felnevetett. Az idilli kép gyorsan eltűnt és egy másik jelent meg előtte. Újra a csatatéren volt de most hírtelen egy életképinek összessége pergett le a szeme előtt. Gyermekkor, szerelem, szerettek, minden, úgy, mint a halál előtt. És valóban a nő mellkasából, egy éles karmokból áll kéz állt ki. Ő megfordult és felzokogott, ugyan ekkor egy másik alak felnevetett, majd minden összefojt.

Mido a földön hasalt, arcán forró könnycseppek csorogtak le. A feje zsongott és úgy érzet meg hal a fájdalomtól. Olyan érzés kerítette hatalmában, amihez foghatót, még soha nem érzett. Aztán összeszedte magát. Zavarodottan körbenézett a szürkületben. Észrevett egy kis házat a fa mögött. „Mi ez?” gondolta a lány. Elindult arra de úgy érezte minden csontja fáj, és csak nehézségek árán kap levegőt. 

Fellépett a lépcsőn és elhúzta az ajtót. Csak egy gyertya pislákolt közvetlen a bejárat mellett. Felvette és elindult a sötétség felé. Majd valaminek neki ütközött. Felemelte a gyertyát és újabbakat pillantott meg. Azokat is meggyújtotta. A hirtelen világosságban rádöbbent a felismerésre, egy szentélyben van.

Előtte oltár állt, rajta gyertyák szent iratok egy ékesen faragott fa doboz, és egy furcsa fényben játszó kis tükör középen pedig két ezüstösen izzó rövid iker kard volt élével két mélyedésbe döfve. De az épület sarkaiban sötétség maradt továbbra is.

A lány meggyújtotta az összes gyertyát és az oltárra pillantott. Keze önkéntelenül is a fadoboz felé vándorolt és kinyitotta azt. Egy nagy bordó kő volt rajta vékony ezüstláncra fűzve. Mido kivette és önkéntelenül is a nyakába, akasztotta, mint egy megszokásból, „csak felpróbálom és visszateszem” - gondolta. A kő megcsillant és a lány a tükörre pillantott, hogy meg nézze, hogyan áll rajta a nyaklánc. Ám legnagyobb megdöbbenésére nem a saját jól megszokott kamaszos, de szép szabályos arca nézett rá vissza. A tükörképnek hátra volt tűzve éjfél fekete haja, amibe két oldalt vörös csíkok futottak, szeme fölött bordó szemhéjak voltak, hatalmas mélybarna szemei feketére voltak kihúzva, fülei mintha megnyúltak volna, és valamilyen fehér magasított nyakú kimonó felső volt rajta. Mido rémülten hátra lépett és a tükörkép eltűnt újra saját magát látta. Hitetlenkedve bámulta a hírtelen visszatért arcot.

Ekkor szemei megakadtak a kardokon. Úgy érezte látta már őket. De vajon hol? Kezeit a szíve felett lógó medálra tette, becsukta a szemét és egy nagyot sóhajtott. Hírtelen kicsúszott a lába alól a talaj. A földön csücsült, mikor kinyitotta a szemét. De előtte az oltár előtt vörös erőtér lebegett.

Midayoi felállt és érdeklődve kémlelte a hírtelen jött tüneményt. Majd közelebb lépet és felnevetett:

-         Mido! Ez egy álom. Na ébredj fel és nevess egy jót. – de nem történt semmi. – Ugye, ez csak egy álom? – és megpofozgatta magát – Áucs. Hát nem, ez a valóság...

Nagyot sóhajtott és még közelebb ment a vörös fényben játszó erőtérhez. Aztán kinyújtotta a karját, de nem történt semmi. Majd egész testével belépett. Furcsa és idegen világban találta magát. A csillagok éppen akkor gyúltak ki az égen. Ahogy hátranézett látta a vörös erőteret. Bátortalanul lépett párat. Az erőtér még mindig ugyanott volt. Egy sziklafal árnyékában terebélyes nagy fa állt az átjáró tökéletesen a sziklával egy síkban volt. Mido még tett néhány lépést hátrálva de nem történt semmi. „Szóval haza tudok menni” – gondolta. – „Na ha már ide keveredtem, nézzük meg hol vagyok. Elvégre dolgom felöl, ráérek.” A nyakában lógó medálra tekintett és észrevette, hogy a vörös kő belsejében mintha valami izzana. Leengedte a nyakláncot és körbenézett. Elindult a tisztás közepe felé az egyre homályosodó erdőben. Majd hírtelen éles sikoltást hallott. A hang irányába fordult, majd megpillantott egy 10 éves kislányt, ahogy kivágódik fák közül. Mögötte rengett a föld és imbolyogtak a fák. A lány rémülten rohant a réten, de a következő pillanatban megjelent üldözője. Mido szájtátva bámult. Ilyet még soha nem látott. Egy jó 5 méter magas fújtató, három vörös szemmel rendelkező medve kocogott a lány után. A lány a következő pillanatban megbotlott, a medve beérte és fölé magasodott. Undorító pofájából csorgott a nyál. Ekkor Midayoi valami olyat tett, mint még életében soha. Futni kezdett a hangtalanul fekvő lány felé, elkapta a karját és az utolsó pillanatban, elrántotta a kitátott hatalmas száj elől.

Fél térdre ereszkedve ért földet ölében a kislánnyal. Nem értette mit és hogyan csinált. Ám a karmos mancs újra csapásra lendült Mido újra elugrott, ám ez az érkezés keményebbre sikerült. Kibicsaklott a bokája. Érezte, innen már nem fut el.

-         A francba! – szitkozódott - Nem egy vad idegen helyen, egy vad idegen kislánnyal, egy vad idegen szörny által akarok meghalni! – nagy levegőt vett és felsikított – Segítsen valaki!!! – habár nem is remélte hogy valaki a közelben lenne.

Ám ebben a pillanatban egy ezüstösen derengő alak jelent meg az erdő szélén. De már túl későn. A medve mancsa meglódult...

Mido kinyitotta a szemét a nagy csöndre. A teste körül kicsiny kupola alakú vörösen csillogó pajzs lebegett. A medve meglepetten indult volna újabb rohamra, ám ekkor megjelent egy magas, hosszú ezüsthajú férfi. Ujjain a karmok aranyos-zöld fényben felizzottak egyet suhintott kezével és a medve darabjaira hullott szét. Mido úgy gondolta ez már tényleg sok neki egy napra, és hangtalanul eldőlt a földön.

Mikor kinyitotta a szemét a csillagos eget látta maga felett. „Szóval nem álom volt. Tényleg itt vagyok, de hol is?” Nehézkesen felült. Kicsiny tábortűz égett mellette és a tűz körül 4 alak feküdt ült vagy aludt. Egy zöld kis gnóm hortyogott, a már látott barnahajú kislány ült a Mido mellett, egy nagy sárkányló feküdt kissé arrébb. És egy nagy fa árnyékban nem olyan messze tőle megpillantotta megmentőjüket is. A férfi csukott szemmel ült, ám abban a percben, hogy a lány felé tekintett megszólalt:

-         Rin adj neki enni! – utasította a térdelő kislányt.

-         Igenis Sesshoumaru nagyúr! – válaszolta vidáman a lányka.

Megfogta Mido kezét és vidáman a tűz felé húzta. Ott nyárson két nyúl sült. A lányka levette őket és az egyiket a bámuló idegen kezébe adta, majd a sajátjába gondolkodás nélkül beleharapott és két rágás között megszólalt:

-         Az én nevem Rin. – mondta és lenyelt egy falatot –Téged hogy hívnak?

-         Engem Midayoinak, de hívjál csak Midonak. – válaszolta főhősnőnk – Meg tudnád mondani, hol vagyok?

-         Persze, a Medve szurdoktól délre, 3 mérföldnyire. Amúgy honnan jöttél? – kérdezte Rin kíváncsian.

Midayoi nagyot sóhajtott. Halvány elképzelése sem volt hol lehet. „A ruhákat és az életvitelt nézve legalább 500 évvel el vannak maradva az ő korától. De hogy mondaná meg ennek az aranyos kis lánynak h ő valószínűleg egy másik idősíkban él?”

Ekkor eddig a füle számára ismeretlen hang szólat meg, egy hang, ami egy életre az emlékezetébe vésődött. Behatárolhatatlan, érzelem nélküli, hideg de fenséges.

-         Ő nem a mi világunkból való. Egy másik kor szaga van rajta. – jelentette ki az eddig csendben hallgató démon.

Mido és a kis Rin csodálkozva megfordult. A lány két hatalmas aranysárga szempárral találta szemben magát, amik áthatóan tanulmányozták őt. A szellem közvetlen mögötte állt, észre sem vette mikor került mögé, zavarában ő is felállt. Majd egy fejjel alacsonyabb volt a férfinál, gyengének és kicsinek érezte magát, de képtelen volt elfordítani tekinteté a ragyogó szempárban elveszett. Ott álltak egy mással szemben, a démon nyíltan végigmérte a lányt. Majd felhúzta a szemöldökét:

-         Nem úgy nézel ki, mint akinek nagy hatalma lenne. – jelentette ki. – De még is, akkor hogyan hoztad létre azt az erőteret halandó? – kérdezte kicsit sem kedvesen.

Mido beleremegett ebbe a hangnembe. Ám dühítették a szellem szavai. Kisebb csend után megszólat:

-         A nevem nem halandó, hanem Midayoi. – felelte nyersen – És halvány elképzelésem sincsen hogy került oda az, az izé, de hogy nem én csináltam az biztos. És téged hogy hívnak, és mi vagy ha én csak egy halandó? – kérdezte egyre ingerültebben.

Sesshoumaru szeme megvillant. A lány megrémült: „Talán nem kellett volna így beszélnem vele”. A szellem elfordította a tekintetét, és csak a válla felett válaszolt, nagyon hidegen, nagyon kimérten, és hatalmas fensőbbséggel a hangjában:

-         Az én nevem Sesshoumaru és kutyadémon vagyok. És – egy váratlan mozdulattal a lány felé fordult, aki önkéntelenül is hátrálni kezdett. – ne merészelj ilyen hangnemben beszélni velem halandó, mert bármikor végezhetnék veled.

A lány némán megfordult, leült és folytatta az evést. „Nem valami kedves fickó és talán nem kéne kihúznom nála a gyufát, elvégre megmentett.” – és tovább evett. Miután végeztek Mido felkelt és elindult a démon felé, aki újra a fa tövében ült. Megállt előtte és megszólalt:

-   Köszönöm, hogy megmentetted az életem, de haza szeretnék jutni – kezdett bele a mondandójába – most már éjszaka van meg minden, de mivel nem ismerem ezt a  vidéket, szeretnélek megkérni, hogy vezess vissza oda, ahol rám találtál.

- Csak a lányért mentem. – felelte kurtán a démon. – És nem vagyok idegen vezető, de ha arra mennénk tovább velünk jöhetsz.

- Mért vagy ilyen velem. Megköszöntem a segítséged semennyi nem múlik rajta, ha még egyszer segítesz? Kértelek, nem tudom, hol vagyok, fázok, és haza akarok jutni. Ez olyan nagy kérés? – kérdezte haraggal és kétségbeeséssel Midayoi, mert látta a szellemre nem számíthat.

- Ne legyél tiszteletlen halandó! – sziszegte a fogai között a démon, és felkelt.

Midot újra kissebségi érzés fogta el, ahogy tekintetét a szellemre emelt. Szépen lassan körbe fordultak, és a lány háta mögött már a nagy fa törzse volt.

-         Nem ölsz meg. – mondta a lány, ami még annyira sem sikerült meggyőzőre, hogy ő elhiggye – Ha ez lenne a célod, már megetted volna. Bármit megteszek, csak segíts! – fogta könyörgőre a dolgokat.

A szellem még közelebb lépett hozzá. Mido hátrált és a fatörzsnek ütközött. Nem tudta elfordítani a fejét. Csak bámulta azt a gyönyörű aranyszínű szempárt. Sesshoumaru halkan beszippantott a levegőbe:

- Ismerős a szagod, de nem tudom honnan. Képes vagy erőteret létrehozni de te sem tudod hogyan, és egy csepp rettegés sincsen benned, a közelemben. Pedig a legtöbb halandó már halálra rémült volna. Ki vagy te? – kérdezte nyomatékosan és elkapta a lány karját.

Ebben a pillanatban a vörös kő felizzott Mido ruhája alatt. Sesshoumaru elrántotta a kezét ösztönösen a hírtelen történt változás miatt és a lányt figyelte. Midayoi remegő ujjakkal elszedte a követ. Az vöröses-bordó fényben izzott. Kérdőn a démonra tekintet, de ő is ugyanolyan értetlenül nézett vissza.

-         Honnan szerezted, ezt? – kérdezte nem eléggé leplezve a kíváncsiságot a hangjában.

-         Hát, ez egy nagyon hosszú történet lenne – nézett Mido a szellemre – és nem hiszem, hogy érdekelne egy halandó története.

Sesshoumaru ránézett, és hidegen megvillantak a szemei:

-         Csak a lényeget mond! – utasította a lányt.

-         Hát jó! – Midayoi nagyot sóhajtott és leült a fa tövébe, a már törökülésben ülő démon mellé. – Én, ha jól gondolom a jövőből jöttem. Ott élek a családommal, és a nagyanyám házába költöztünk, ahol van egy öreg szentély. Véletlenül találtam rá a kertben. Aztán furcsa dolgok történtek velem. Egy fának dőlve idegen emlékképeket láttam. Elég rossz volt. Aztán meg bementem a szentélybe és ezt – előhúzta a nyakláncot – találtam. Felvettem és egyszer csak valami furcsa vörös valami lebegett előttem én átjöttem rajta és itt lyukadtam ki. Aztán jött Rin, kergette az a nagy medveszerű izé, én meg nem tudom mért, de segítettem neki. Aztán kiment a bokám – itt megakadt a mondatban – Hogyan tudok én menni, hiszen akkorát reccsent a bokám, mint egy fa? – és a szellemre nézett.

Sesshoumaru nem figyelt a lányra, a csillagokat nézte:

-         Rin és Jaken helyre rántotta. – felelte a démon, majd csendlett.

Midayoi is felnézett az égre: „Hihetetlen! Otthonról soha nem látszik ilyen gyönyörűnek az égbolt.” – nagyot sóhajtott. Váratlanul a szellem megszólalt:

-         Ha haza akarsz menni, elkísérlek az átjáródig, de előtte ki akarom deríteni a medálod eredetét.

Mido hálásan nézett a démonra, de nem találta annak tekintetét, mert ő ismét az eget kémlelte. A lány egy halk köszönöm-öt rebegett és elindult a kis tűz felé. Ott leült és a parazsat piszkálta. Rin már mélyen aludta a sárkányló mellett, a zöld kis gnóm, aki valószínűleg Jaken, pedig az óta sem ébredt fel. A tűz kezdett kihunyni ezért a lány dideregve felkelt, és az erdő felé indult. A közeli ágakról gallyakat tört le, de nem mert beljebb merészkedni a sötét erdőben.

A démon csukott szemmel figyelte a lány minden mozdulatát, kiváló hallása, és a lány felöli széljárás elég volt számára, hogy tökéletesen behatárolja a mozgását. Mido visszatért, és a tűzre szórta a gallyakat, ami így újból felizzott. Összekuporodott és lefeküdt a lehető legközelebb a meleghez, mivel ujjatlanban volt és eléggé fázott a kora őszi időben. Nem tudott elaludni, némán feküdt, és hallgatta az éjszakai erdő zajait. Időről időre megrázkódott, egész karja libabőrös volt már. Ekkor halk mozgást érzékelt a háta mögül, de nem nézett arra. Bizonyosra vette, hogy a démon mászkál mögötte. Nem tévedett. Sesshoumaru lépett a sárkányló mellé. A nyeregtáskából kiveddt egy pokrócot és az alvó Rinre terítette. Aztán odalépett a hangtalanul fekvő Mido mellé:

- Ha nem akarsz megfagyni menny oda Rin mellé. Én most elmegyek. – jelentette ki csendben.

Midayoi felült és a démonra tekintett. Olyan álombélinek tűnt az egész, a férfit körberagyogta a hold ezüstös fénye, ám alakja hírtelen változni kezdett. Hófehéren felvillant és testét egy gömb vette körben, ami elnyelte és kisebbé zsugorodott. A gömbben megszólalt a férfi hangja:

-         És ha élve akarod meglátni a reggelt, ne hagyd elaludni, a tűzet, és ne hagyd el ezt a helyet.

Majd a gömb felemelkedett és eltűnt a csillagos égben.

Midayoi feltápászkodott és megpakolta a tűzet. Halk nyújtózást hallott a háta mögül és oda nézett. Rin nézett rá nagy álmos szemeivel:

-         Sesshoumaru nagyúr elment? – kérdezte, de tudta a választ. – Gyere ide mellém! - és felnyitotta a takarót – Különben megbetegszel.

Mido csendben felállt és a lányka mellé feküdt. Hamarosan felmelegedett és már nem tudott parancsolni lecsukódó szempilláinak. Elaludt, pedig annyi mindent akart volna kérdezni. De majd holnap, talán, gondolta és álomba merült.