3. fejezet

Erősen tűzött le a nap a kis falura. A földeken dolgozó munkások gyakran törölték meg izzadó homlokukat. Akik csak tehették elbújtak a meleg elől. Ha valaki veszi a fáradtságot és benéz a közeli erdő mélyére érdekes csapatot találna. Elsőnek rögtön szemet szúrna egy fehér hajú, kutyafülekkel rendelkező piros kimonós alak, a vállán egy vörös hajú kisfiú kapaszkodott. De nem ez volt az legfurcsább benne, hanem a bolyhos rókafarka. Mellettük egy fiatal lány karjában egy kisebb macskaszellemmel és egy szerzetes álldogált. Elmélyülten beszélgettek:

– Már megint késik! – türelmetlenkedett Inuyasha.

– Ugyan hagyd már. Időnként pihennünk is kell – csitította Sango.

– Mást sem csinálunk, csak pihenünk. Ezalatt már rég szerezhettünk volna néhány szilánkot, vagy akár Narakut is megölhettük volna! Ehelyett...

– Nyugodj le Inuyasha! – szólt Miroku. – Inkább használd ki az időt – sandán a démonírtó lányra pillantott.

– Meg ne próbáld Miroku! Nem kaptál ma már eleget a fejedre?

– Hehe... azt hiszem igen. Na majd máskor...

– Elég volt! Utánamegyek! – pattant fel a hanyou.

– De nehogy megint összevesszetek!

– Ha megint megsértődik az az ostoba, az nem az én hibám! – Ezzel elugrált a kút irányába.

– Sosem tanul – sóhajtotta Sango és Miroku egyszerre.

– Remélem nem dühíti fel Kagomét semmivel – kapcsolódott be a beszélgetésbe Shippou. Kirara egyetértően nyávogott.

– Inuyasha-sama merre van? – hallatszott valahonnan lentről.

– Myoga? Hát te meg hogy kerülsz ide? – kérdezték a többiek a Kirara feje tetején álló bolhát.

– Inuyasha-samának hoztam üzenetet.

– Épp elkerültétek egymást. Most ment el Kagoméért.

– Akkor megvárom.

Kagome a szobájában csomagolt. Próbálta eldönteni, hogy mit vigyen magával és mit ne. Nem tudta, hogy mikor tud megint hazajönni, de sejtette, hogy Inuyasha nemsokára utána jön, ha nem siet. Kétségbeesetten nézett az ágya bal oldalán fekvő könyvekre és a jobb oldalon felsorakoztatott ételekre. Az esze a “tudásra” sarkallta, míg a szíve az “ajándékok” felé húzta.

– Mit tart ennyi ideig? – hallatszott hirtelen Kagome háta mögül egy ingerült hang, mire a lány sikeresen a padlóra zuhant ijedtében.

– A szívbajt hozod rám!!! – kiabálta, miután feltápászkodott. – Egyáltalán minek kell így a hátam mögé lopakodni?

– Nem lopakodtam, itt állok már vagy 5 perce – felelte a fiú.

– Igazán?

– Igazán.

– Inuyashaaaa..... – szólt kedvesen Kagome.

– Igen? – kérdezte feszülten Inuyasha. Gyanúsnak találta a lány hangsúlyát.

– Fekszik! És többé ne csináld ezt! Tanulj meg kopogni az ajtón! Vagy... vagy az ablakon, ha arról jössz! Megértetted?

– I...igen – felelte visszafogottan a fiú a padlóról.

Volt még pár gondolata, amit szívesen megosztott volna a lánnyal, de sejtette, hogy valószínűleg tucatnyi feksziket kapna érte, és ma már nem akart többet kockáztatni. Kagome nagyot sóhajtott, majd nekilátott belepréselni azt a hadseregnyi ételt a sárga táskájába, ami az ágyon pihent. Közben Inuyasha is felállt, és próbált megszabadulni a ráragadt piszoktól. Kagome megfordult a háta mögött zajló neszezésre, el nem tudta képzelni, hogy mit csinálhat a fiú. Aztán teljesen ledermedt a látványtól. Inuyasha a földön feküdt a hátán, miközben szorgalmasan a szőnyegnek dörgölődzött jobbra-balra. A lány egy pillanatig csendben nézte, aztán nem bírta tovább: kirobbant belőle a nevetés. Inuyasha erre abbahagyta, majd kíváncsian emelte fel és fordította el oldalra egy kicsit a fejét. Nem értette, hogy mi baja a lánynak.

– Neehhe... ne ha...haragudj, de most tényleg úgy nézel ki mihint... mint egy kutya – próbált kacagva levegőhöz jutni Kagome.

– Elvégre részben kutyadémon vagyok – tápászkodott fel mostmár tisztán Inuyasha. – Indulhatunk végre? – kérdezte mogorván.

– Igen, igen – mosolygott a lány.