• Lányod...?- Kérdeztem teljes döbbenettel, egyszerre Sesshoumaruval.
• Igen a lányom. Menea és az én gyermekem. Kohana.
• Ez igaz?- Kérdezte Sesshoumaru különös hangsúllyal.
• Nem tudom...
• Hazudsz!- Szólt rám Naraku.- Tudok az álmaidról, és a lelked mélyén te is tudod, hogy igazat mondok.
• Nem! Ez... LEHETELEN!!!
• Mégis igaz... Na most mennem kell... Kohana, légy szíves öldd meg a nevembe Sesshoumarut! Azzal eltűnt. És magára hagyott két ledöbbent kutyaszellemet. Sesshoumaru nekem háttal állt. Fogalmam se volt, mit fog mondani. Vállai először megremegtek, majd megfeszültek. Egy belső hang késztetésére, egy fél métert hátra ugrottam. Ezt nagyon bölcsen tettem, mivel előbbi helyemre kék villámok csaptak be. Mikor a füst elült megláttam Sesshoumarut amint vörös szemekkel a Toukijin pengéjét felém irányítva, liheg. Arcát eltorzította a gyűlölet. Magából kikelve kezdett el ordítani.
• BECSAPTÁL OSTOBA HALANDÓ! KORCS SZUKA! HOGY TEHETTED? MEGBÍZTAM BENNED!!! És csak ordított és ordított. Elmondott mindennek ami csak sértő volt. Nekem lassan könnyek szöktek a szemembe. Ezt nem vártam. Én igazán szerettem őt. Nem akartam neki hazudni. Én se tudtam… De. A lelkem mélyén éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Ezt azonban nem vártam. Mélységesen mély szomorúság lepett el. Sesshoumaru látta rajtam, hogy elhagyom magam, és ezt kihasználva újabb csapást indított felém. Az azonban csak súrolt, mivel… Mivel Rin kissé félrelökte Sessh kezét. A támadás így is súrolt de ennyi elég volt, hogy magamhoz térjek. Szomorúan elindultam felé, majd eléálltam, amit ő morogva vett tudomásul. Lehajoltam Rinhez megcsókoltam az arcát kétoldalról, majd Sesshfelé fordultam.
• Sesshoumaru én sosem hazudtam neked. Legalábbis nem szándékosan. Majd odahajoltam és szájon csókoltam. Szemei elkerekedtek. Lassan elhúzódtam tőle. Vetettem még egy szomorú pillantást Rinre majd szellemgömbbé változtam és elmentem.

Vége az első résznek.