Begépelt szerelem

By Draconifors

A kígyőbűvölő és a nap tanulsága

-         Sesshoumaru-nagyúr! Nagyuram, kérlek ne haragudj! –Jaken fejét szinte a földhöz csapva a fejét hajolt meg ura előtt. –Ez az ostoba lány, már megint akadékoskodik nagyuram!

-         Hallgass…- a nagyúr hangja nyugodtnak csengett, de mégis oly hidegnek, hogy szerintem még magát a napot is kirázná a hideg, ha élne.  Ahogy egyre közelebb ért hozzám, éreztem, ahogy valami megmozdul bennem.

Félnék tőle? Nem…Akkor miért remegek? Nem, biztos nem miatta remegek. A hidegtől…igen, biztosan a hidegtől remegek. Más oka nem lehet. De…most már nem fázom. Miért? Na nem mintha hiányozna a hideg, de akkor is…

-         Onna…- Azt hiszem, ilyenkor mondják azt, hogy ne a borítója alapján ítéld meg a könyvet…vagy a zacskója alapján a cukorkát? Lényegtelen…- Ismered? –fejével a kislány felé bökött.

-         Hát…- Nem…nem ismerlek…Jajj, mikre gondolsz, buta liba! A kislányról van szó! TÉRJ ÉSZHEZ! - Nem…vagyis, igen, egyszer már…találkoztam vele. – hebegtem-habogtam lányos zavaromban. Szerencsémre vizes ruhám nem látszott át, így  „viszonylag” nyugodtan álltam fel alvóhelyemül szolgáló fa tövéből.

Talán azt akartam bizonyítani, hogy nem is olyan magas, ha én is felállok. Hát, marha nagyot tévedtem. Ha igazán közel állnánk egymáshoz…a fejem búbja az állát súrolná csak. Főleg ha ilyen büszke a tartása. Mivel kísérletem kudarcba fulladt, ezért tekintetemmel az övét kerestem meg, hátha ki tudok belőle valamit olvasni.

            De az a rideg tekintet mindent elrejtett a kíváncsiskodó pillantásom elől. Az a rideg, aranybarna tekintet. Milyen gyönyörű! Mint egy kígyóbűvölő…és én, az engedelmes kígyó figyelmesen hallgatja a bűvölő furulyáját.

            Nem bírok elnézni…nem akarok elnézni…Jézusom, MIKRE GONDOLOK!?

-         Mikor találkoztál vele? – hallottam valahol a távolban mély, férfias hangját. Nem tudtam válaszolni rögtön a kérdésre. Kiszáradt a torkom.

-         Nem hallottad halandó? A nagyúr kérdezett valamit!- pattogott a háttérben Jaken.

Megköszörültem a torkom, majd nagy nehezen válaszoltam:

-         Ha…ha jól emlékszem 2-3 napja.

-         Igen! És látom a lábad már jobban van!- pillantott a hegre a kislány.

-         Hai…igen, jobban van. – Végre rá tudtam venni magam, hogy ne Sesshoumarut bámuljam. Leguggoltam Rinhez és megsimítottam a feje búbját.- Örülök, hogy újra látlak.

A kislány elmosolyodott. A nagyúr semmitmondóan nézte a jelenetet, miközben Jaken egy fűszálat piszkált a botjával unalmában. Kezemet levettem a gyermek fejéről.

- Iku!- szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon Sesshoumaru. Jaken felkapta a fejét és többször hasravágódva botjában rohant nagyura után. Rin és én elkuncogtuk magunkat a jelenetre.

Majd nagy meglepetésemre, a kislány megfogta a kezemet, és húzni kezdett az elindultak után. Értetlenül néztem a kislányra, aki az ellenállásomra rám nézett, de persze húzott volna tovább.

-         Nem jössz?

-         Ho…hogy én?

-         Persze hogy te! Ki más? Nem láttad? A nagyúr megkedvelt, Jaken meg egyenesen imád téged!- azért erről tudnék vitatkozni…

Rin elengedte a kezem, de továbbra is engem nézett…Ne, engem hiába zsarolsz! Nem engedek, akármilyen elesettnek látszol! De amikor már könnyek gyülekeztek a szeme sarkában…

-         Ne…nehogy sírni kezdj! Hallod? – De ő nem hagyta magát. – Jó! Rendben, megyek. Csak kérlek ne csináld ezt velem!

Rin elvigyorodott, újra elkapta a kezemet és elindultunk a már türelmetlenül váró két szellem felé. Te kis állszent! Hú! De ezt még visszakapod, meglásd!

***

-         Ugyan Mayu-chan, ne félj! Ez csak Aún. Látod? Nem bánt…- Rin megsimogatta az említett sárkányló egyik fejét, aztán a másikat is, hogy mind a két fele boldog legyen.

-         Engem ugyan nem viszel közelebb hozzá! Engem a saját hörcsögöm is megharapott! Héka! Te meg mire készülsz? Ne…!- Rin szépen a hátam mögé került miközben lehunytam a szemem régi hörcsögömre gondolva, és tolni kezdett Aún felé.

-         Ne legyél már ilyen kis nyuszi! Aún nem harap.

-         Megesz, megesz, megesz, megesz…- legnagyobb ijedtségemre a sárkányló is elindult felém. Ne egyél meg, ne egyél meg, ne egyél meg…

Az állat odajött, megszaglászta a kezemet, jól megnézett magának mind a…négy szemével, majd a vállamra hajtotta a fejét.

            Megilletődöttségemből egy jó ideig nem tértem magamhoz, de azért sután megsimogattam az egyik feje búbját. De a másik sem hagyta annyiban, ő is kérte a részét.

-         Ugye hogy nem bánt. –mosolyodott el Rin a jeleneten.

A kislány felmászott a sárkányló hátára, és úgy mentünk tovább. Rin, hátasa „ringatására” hamar elaludt, így elengedhettem a kis kezecskéjét.

            A nap már lenyugvóban volt. Egész nap megállás nélkül gyalogoltunk. És ráadásul mezítláb vagyok. Az én kényes városi talpam minimum egy szőrös mamuszt megérdemel. A végén még beszarusodik, mint valami hobbitnak. Már megfordult a fejemben a gondolat, hogy fel megyek én is Aún hátára, de amíg Sesshoumaru nem mondd semmit, nem is mertem tenni semmit. Nem akarok púpokat a fejemre, mint amilyenek Jakennek vannak. Már szinte sajnálom…

            Amikor már végképp úgy éreztem hogy: kész, most szakad le a lábam, kiértünk az erdőből. Egy gyönyörű tisztás tárult a szemünk elé. A nap már lenyugodott, így a hold és a csillagok világították meg a tájat, gyönyörű ezüstös fénybe burkolva.

            Sesshoumaru megállt, bevárt minket, és kényelmesen elhelyezkedett egy szikla tövében, ami az erdő szélén ágyazódott a földbe. Arany szemeit a holdra szegezte. Ez mind szép és jó, de hol a vacsora?!

            Jaken visszarohant az erdőbe, majd rövidesen egy rakás tűzifával tért vissza. Ledobta a földre, körberakta kövekkel, majd az ormótlan kétfejű botjával meggyújtotta. Odavezettem Aúnt a tűzhöz, noszogattam, hogy feküdjön le, majd levettem Rint a nyeregből (Uhh! Só zsák!), hátát aunnak döntöttem, hogy egyben párnának szolgáljon, és hogy melegítsék egymást.

Ránéztem Sessoumarura, aki továbbra sem vette le a tekintetét a holdról. Ezért vettem a bátorságot, és vusszaindultam az erdőbe hogy…

-         Hova mész? –A szívbaj…Sesshoumaru, anélkül hogy rám nézett volna, megállított a puszta hangjával. Félelmetes…

-         A dolgomat elvégezni. Meg mivel egész nap csak a levegőt szívtam, ezért gondoltam valami ennivalót sem ártana szereznem.- csak egy hümmögést kaptam válaszul, így tovább indultam.

Leszállt az est. Ideje levonni a mai nap fő tanulságát: Sose mutatkozz egy idegen férfi előtt mezítláb és vizes ruhában…nem, nem.

            Mivel ugye a természet nagy úr, célba vettem egy aránylag jól takaró bokrot Sesshoumaru és persze a többiek hallótávolságán (és egyéb távolságán) kívül. Mindig tarts magadnál tartalék túrabakancsot…ez sem jó.

-         Jajj de jó! Szamóca! – kiáltottam fel az édes gyümölcsöket meglátva nem messze az ösvénytől, amelyen napközben jöttünk. Sose irritáljon utólag a gondolat, ha egy perverz fogadós rohan utánad meztelenül a középkori Japánban…hm…Mi lenne ha holnapra hagynám a filozofálást? Ez az: Amit megtehetsz aktívabb állapotodban, ne erőltesd most. Hm…ez tetszik.

Leszedtem az összes szamócát amit találtam, majd visszaindultam a tábor felé. Rin biztos örülni fog neki. Mire odaértem már Jaken és Aún is húzta a démonbőrt. Sesshoumaru a változatosság kedvéért a holdat figyelte…Azért kíváncsi lennék, mi járhat a fejében.

            -Rin. Rin! Hahó álomszuszék. –a kislány kinyitotta szemeit, miután gyengéden megráztam a vállát. – Nézd csak mit találtam. – és megmutatta szamócával teli markomat.

***

Hát ilyet…szinte semmit nem hagyott nekem! Hát szerintem itt az ideje a filozofálásnak drága Mayu: Rinnel sose ossz meg szamócát ezentúl!

            Rin szamócától maszatos szájjal és kezekkel feküdt vissza aludni. Fejemet csóválva ettem meg a maradék szemeket. Felálltam, odamentem a tűzhöz és a sarkaimra ülve néztem a lángokat.

            Fáradt voltam, fájt a lábam és majd kilyukadt a gyomrom, de a gondolat nem hagyott nyugodni: Hogy fogok én innen hazajutni?