Lomhán nyertem vissza eszméletemet, miközben egyre tovább és tovább fűztem gondolataim láncát.

Nedves, nem túl hideg rongyot éreztem a homlokomon…Valaki leszedte ruhám leszakított darabját a lábamról…majd furcsa állagú anyagot kent a sebemre…

-ÁÚ! – Jóságos kamik! Mentsetek meg ettől a kencétől! Szemeim kipattantak /na de nem mintha látott volna valami kivehetőt…/ ahogy az égető…”kenőcs” hozzámért, de felülni nem tudtam, mert az “elkövető” megakadályozta a mozdulatot. Könnyek szöktek a szemembe az éles fájdalomtól, de a következő adagot már ordítás nélkül is kibírtam.

-Ne haragudj, de szükségszerű volt…- a papnő…

Ahogy a kence mellékhatása múlni kezdett, a szorítás is enyhült a vállamon. Majd mikor már a miko úgy érezte kezdek megnyugodni, elvette a kezét, majd fejemet megemelve valami keserű italt csurgatott le a torkomon. És én még ma csokit akartam enni…

Sokáig éreztem még a “mennyei manna” csodálatos ízét a számban…Sokadszori nyelés után se akart enyhülni a húzás a szám szélén…

/tudjátok, mint aki 100%-os citromlét kortyol ^^/

De…ugye minden rosszban van valami jó nem? Csak gondolnom kellett rá, homályos látásom javulni kezdett. Lomhán pislogtam párat, de az erős napfényben nem tudtam huzamosabb ideig nyitva tartani. Tehát átaludtam már azóta egy éjszakát…

A papnő kicserélte a borogatást, majd mellém térdelt. Csak úgy süt belőle hogy kérdőre vonjam…

-Mielőtt megkérdeznéd, a nevem Kikyou. Papnő vagyok, és szeretnék segíteni neked.- kénytelen voltam egyik kezemet felemelni, hogy eltakarja a napfényt. A mikonak hosszú fekete haja volt, amit hátul copfba kötött. Kísértetiesen fehér volt a bőre, mintha nem is csörgedezne vér az ereiben.

Voltam olyan ostoba, hogy feltegyem neki a kérdést, ami abszolút ostobának titulált a szemében. Hozzá teszem, épp vérveszteségben szenvedek, és egy hatalmas vágás van a lábamon…

-Honnan tudtad hogy kérdőre akarlak vonni?

-Az ember szeme mindent elárul… - agyam olyan tompa volt, hogy akaratlanul is eszembe jutott, ahogy a szembogaram kérdőjellé alakul át, és azt látta meg a papnő…Aztán egy “apró, vérpezsdítő” fejrázás után leesett, miről is beszél. Kamik segítsenek…azért ennyire csak nem rossza helyzet?!

Kezeimre támaszkodva felültem, és csendesen figyeltem Kikyou ténykedését. A papnő újra elővette a kenőcsöt tartalmazó…kis fatányért, belemártotta mutató és középső ujját, ám még mielőtt kikötözte volna rám nézett. Mintha csak a zöld lámpára várt volna. Vonakodva bár, de bólintottam. A miko kibontotta a csomót, és rákente az anyagot…

*

Miután sikeresen átkiabáltam a fél erdőt, és a madarakat is elkergettem a fészkeikből, kezemet betömtem a számba, hogy tompítsam a most cseppet sem kellemes hangomat. Szemeim fennakadtak, ahogy próbáltam tűrni a fájdalmat és az égető kínt, hogy tovább ordítsak.

A fájdalom elmúlt…végre…és sóhajtozva töröltem le a verítéket a homlokomról. Mint aki épp az első szülésén esett át, na nem mintha tudnám milyen az, de ezek után még kevésbé vágytam az élményre.

Kikyou türelmesen várt, amíg lenyugodtam, majd újra bekötözte a lábam, és egy tál levest adott a kezembe. Éreztem a tálon át, hogy még meleg, de a nyelvemet nem fogja leégetni, ezért gyorsan hörpintettem is belőle.

Észrevéve faragatlanságomat, és Kikyou megrovó pillantását, gyorsan elnézést kértem.

• Gomen ne…- a miko továbbra sem szólt- Arigatou- mély csend…

Hát ne haragudj, de most sokkal éhesebb vagyok, semmint hogy a te igényeiddel foglalkozzam. Idétlenül elvigyorodtam bosszankodó gondolataim ellenére.

• Hát akkor…Ittadakimasu! – majd pofátlanul tovább szürcsöltem reggelimet.

Még hallottam egy halk “neked is”-t, de nem érdekelt. Éhen veszek…

Sajnos (számomra) túl hamar megláttam a tál alját, és sóvárogva nyeltem le az utolsó kortyot. Hát…több a semminél.

• Mondd csak Kikyou…- a miko rámnézett- Miért fogadtak azok a falusiak olyan ellenszenvesen?
• Mit vársz, ezekben a háborús időkben. Senki nem bízik senkiben.

Észre sem vettem, ahogy félig elvigyorodtam, és a jelenségre Kikyou összevonta a szemöldökét.

*

Másnap reggelre Kikyou eltűnt. Gondolom a maga jégkirálynő stílusában. Lábam már nem fájt annyira, bár zsibbadt egy kicsit a krémtől. Kisántikáltam az erdőből egy kiadós bogyókból álló reggeli után…Még jó hogy ez a középkor, és nincs permetezve…Hmm. BIO gyümi…

Csendesen élveztem, ahogy a friss levegőt szívhatom be magamba, nem pedig a városi szmogot, viszont féltem is. Ha ez valóban a középkor, és a falusiak igazi szellemekről beszéltek, akkor van mitől félnem egyedül egy sűrű erdőben.

Ám ahogy továbbhaladtam, látóterembe került egy kis völgy, és abban egy falu, nyüzsgő emberekkel. Talán itt kérhetek útmutatást…

Miközben fejemben egymást kergették az egyre több kétségbeejtő gondolat, észre sem vettem, hogy időközben elértem az első házat a faluban.

Majd tétován odament a legközelebbi kunyhóhoz. Rontsak be simán, vagy kopogjak a bambuszfüggönyön? Dobbantsak a lábammal: Hé! Hogy meritek megvárakoztatni Mayut, a jövőből jött nőt?

Szerencsére (vagy épp ellenkezőleg) valaki elhúzta a bambuszfüggönyt belülről, és távozott…volna, ha én nem lettem volna az útjában. Az említett valaki egy kislány volt. Szegényem a kemény találkozástól megtántorodva esett a fenekére. A puffanásra anyukája is kilépett az ajtón. Felsegítette kislányát, és rám nézett. Először csak értetlenséget lehetett az arcáról leolvasni, de hamar átvette a helyét az ellenszenv.

• Anya! Ez az a lány, akit a papnő megvédett reggel?
• Igen…ő az. – míg a kislány érdeklődést mutatott, a nő arca továbbra sem mutatott pozitív érzéseket.
• Ano…én csak érdeklődni szeretnék, hogy…
• Hagyjál minket békén! Nem tettünk ellened semmit démonok leszármazottja! – értetlen arckifejezésemre tovább mondta a magáét- Nekem ugyan nem meséled be, hogy ember vagy! Ilyen ruhákban senki sem jár és a sebed is hamar begyógyult. Nincs az az ember, aki ilyen gyorsan rendbejönne!

Azzal kézenfogta a kislányt, és faképnél hagyva visszamentek a kunyhóba.

Hát…Most már azt is tudom, hogy nem szabad lottóznom…

Jött a következő kunyhó…majd a következő, és a következő. Nap végére az összeset végigjártam, de semmi…Senki nem tudott semmit. Csalódottan, korgó gyomorral kellett rájönnöm, hogy egy egész napot elpocsékoltam hasztalanul egy idegen faluban, ahol mindenki ugyanúgy reagált: ingerülten, és ellenszenvesen.

Éhen veszek…megfagyok…fáj a lábam, és mindenki démonnak néz. Kell ennél jobb?

Ám figyelmemet felkeltette egy közeli fogadóból jött éljenzés hangja. Egy fogadó…Istenem, mindenre képes lennék egy meleg vacsoráért és egy fekvőhelyért…

Az alvás és az étel gondolatára gondolkodás nélkül a fogadó felé vettem az irányt. Idegességemben, először nem mertem elhúzni a bambuszfüggönyt, de erőt kellett vennem magamon, ha nem akartam megfagyni. Igaz, hogy sok kedvem nem volt bemenni a sok részeg állat közé. Még be sem léptem, de már kételkedtem a döntésemben.

Na jó. Háromig számolok és bemegyek. Egy…felemeltem a kezemet, és megfogtam a bambuszfüggönyt…kettő…elhúztam…három…beléptem a fogadóba.

Hát, hogy őszinte legyek, annál nagyobb bűzt még életemben nem tapasztaltam. Szerencsére azóta nem volt részem több ilyen élményben. A padlón jól látszódtak a régen fel nem takarított, sejtésem szerint, szakés foltok, és persze a frissek is. A férfiak gésák társaságában kis asztalok körül maguk alá húzott lábakkal ültek, és szemlátomást nagyon jól szórakoztak. Akárhányszor kiürül egy pohár, a gésák újratöltötték, talán annak reményében, hogy minél hamarabb kidőlnek, annál hamarabb szabadulnak el innen. A fogadós edényeket törölgetett, miközben szánakozva nézte holt részeg vendégeit.

Egy kis szolgálólány lépett oda hozzám, és megkérdezte:

-Mivel szolgálhatok? – nyilván nem tudta, hogy engem ki kell ebből a faluból közösíteni, de lehet hogy az ellenszenvet kialakító “találkán” nem is volt ott. Bár szerintem akkor sem érdekelné, ha maga az ördög lépett volna be, csak fizessek majd a végén.

-Én…tulajdonképpen…Beszélhetnék a tulajdonossal?

-Persze. – rámutatott az edényeket törölgető emberre, majd visszatért teendőihez.

Halk léptekkel mentem oda hozzá, először észre sem vett engem, ezért megköszörültem a torkomat. A férfi kérdő tekintettel nézett rám, miközben letette a kezében lévő tisztára törölt poharat.

• Mondja csak, ha ma este felajánlom a segítségemet a munkában, itt aludhatnák az éjszaka, és egy szerény vacsorát is kaphatok?- elég hülyén éreztem magam szakadt ruhában egy valószínűleg gazdag ember előtt, ami, mint láthatjátok, igen csak “érdekesen” megfogalmazott kérdésemen is látszott.

A fogadóst először meglepte kérdésem, aztán elgondolkodva lépett hozzám. Megfogta az államat, majd jól megnézte magának az arcomat.

- Igen, lehet róla szó. De csak akkor, ha te szolgálod ki a vendégeket is.

Folytatása következik…