Begépelt szerelem

Értelmetlen szavak, értelmetlen gondolatok…

Szemeimet kinyitva nem sok derült ki a külvilágból, mivel úgy látszott a látásom sem az igazi. Az ájulás utóhatása gátat szabott gondolataim folyásának. A külső ingerekre nem reagáltam úgy, ahogy szerettem volna.

Majd ahogy az idő múlt, úgy kezdtek egyre jobban működni érzékszerveim is. Naná hogy a fejfájásom kibírhatatlan volt…Miért nem voltam macska előző életemben? Legalább talpra estem volna…És nem lenne pukli a fejemen…gondoltam, miután sikerült egyik kezemet megemelnem hogy a fájós testrészre rakhassam. Ez aztán a dombormű…

• Nézd Jaken-sama! Magához tért! – a kislány hangja úgy megijesztett, hogy akaratlanul összerándultam, majd hirtelen felültem.

Mint ahogy az általában lenni szokott, megbántam tettemet: a jobb lábam úgy égett a mozdulatra, mintha beledugták volna a parázsba. Ahogy a pillantásom az említett végtagra esett, tátva maradt a szám: egy hatalmas vágás éktelenkedett rajta. Nem is vágás ez…ez egy harapás nyom…remegve téptem le a szoknyám aljából egy darabot, hogy a fogak által vésett sebre kötözhessem, ám meglepetésemre egy gyerekkéz segített a rögtönzött gézt megcsomózni.

A kislány nem lehetett több 10 évesnél, mégis látszott rajta, hogy sok mindenen keresztül mehetett. Portól piszkos sárga kockát kimonóján jól látható a hosszú út pora… Na álljon meg a menet…KIMONÓ?

- Rin mennünk kell! A nagyúr már rég leintézte azokat a szellemeket. És ha nem viszlek vissza téged épségben, Sesshouamru nagyúr meg fog ölni!

Ahogy pillantásom a megszólalt “személy”-re esett, végképp tátva maradt a szám…Most vagy egy nagyra nőtt varangyot látok, vagy a Grincs című film egyik szereplője lettem…

Mivel egyik ötletemet sem találtam valószínűnek, gyanakodva néztem a fájós végtagomra…Ha azt érzem hogy fáj a lábam és egy kisgyerek a vállamra teszi a kezét, akkor biztos nem álmodom…De akkor mégis, mi a jó élet folyik itt? Kész átverés show?

• De Jaken-sama nem hagyhatjuk itt!- nézett a kislány a Jakennek nevezett mini Grincsre…Várjunk csak…a Grincs az nem szőrös volt? Nah szép…és még én vagyok az újságíró…
• Nincs szükségünk még egy koloncra a nyakunkon! Különben is csak lassítana minket ez a sánta asszony - azzal megragadta a kislány kezét, és elvitte attól a fától, ahol én ültem. Rin visszanézett, majd egy viszlát kíséretében eltűnt a rengetegben.

*

A hátam mögött lévő fának támaszkodva ráálltam ép lábamra, majd egy alsóbb ágról megpróbáltam letörni egy rögtönzött mankót. Vagy öt percnyi csavarás és ide-oda hajlítgatás után sikerült letörni a támasztékot. Elég nevetségesen nézhettem ki egy erdőben sántikálva szakadt ruhában egy bottal a kezemben. De hát mit tud ilyenkor az ember csinálni?

Nem is értem miért, de úgy éreztem magam, mint egy horrorfilm főhősnője…már csak a susogó árnyak hiányoznak és a sikolyokkal teli háttérzaj…Esetleg egy kísértetház.

De volt jobb dolgom is, minthogy ilyen butaságokkal foglalkozzak. Hiszen csak öt centis mély sebbel sántikáltam az erdőben…Ugyan már, mi az nekem.

Éreztem ahogy a sebemből szivárgó vér eláztatja a “kötést”, majd szép lassan elkezd folyni egészen a bokámig. A vérveszteségtől nem láttam tisztán a dolgokat.

Elértem azt a holtpontot, amikor már nem éreztem a lábaimat és ernyedten estem össze.

*

Suttogó hangok…halk léptek és fények mindenütt…Az egyik ilyen fényforrás épp a fejem felé közeledett:

Hirtelen fogant meg bennem az ötlet, amint “rájöttem” mi folyik körülöttem: mint a villám ültem fel és ütöttem ki az illető kezéből a “fáklyát”: ENGEM AZTÁN NEM ÉGETNEK EL! Mi vagyok én, boszorkány?

A hirtelen mozdulattól a halk léptek hangos dübörgéssé erősödtek, ahogy az emberek futásnak eredtek körülöttem. A kisfiú, akinek a kezéből kiütöttem a gyertyát, rémülten remegett kezein támaszkodva. Mozdulni sem bírt. Erős szégyenérzet kerített hatalmába: Gratula Mayu! Így próbálj meg konkurenciát szerezni máskor is…

- Yokatta, ne haragudj! Azt hittem…hogy…valaki más- Na, ezt most jól elintézted Mayu…

A gyerek továbbra sem mert megszólalni, de (talán) hangomra vékony kis teste abbahagyta a remegést, és érdeklődve nézett vissza rám. Az emberek előbújtak a fák mögül, majd körém gyűltek. Szó szerint úgy néztek rám, mintha egy UFO lennék.

/Vagy csak egy furán öltözött idegen “nő” ^^/

• Biztos valami szellem lehet…Nézd meg a ruháját- szólalt meg suttogásnak szánt hangon valaki a hátam mögött.
• Dehogy is…nyilván valami istenség. Ilyen színű szájat még életemben nem láttam – ember…egyszer kenek magamra valamit, erre tessék…
• Szerintem egy kém! Biztos el akarják kobozni a termésünket. Most próbára tesznek milyen jó a védelmünk!
• Milyen kém az, aki nem tud visszatérni a megbízóhoz?

• Félre emberek! Utat a falu szerzetesének! Majd ő megmondja mivel is van dolgunk!

Az emberek félreálltak, majd egy csilingelő botos emberke lépett mellém. Olyan lesajnáló szemekkel nézett rám, hogy az már sértésnek is rossz volt. Most már tuti hogy UFO-nak néznek.

A szerzetes, ahogy a falusiak mondták, valami fura port vett elő ruhájának ujjából, és rám szórta: Hát nem természetes reakció, hogy majd megfulladtam a tömény szagtól? Valami illatossal nem lehetett volna leszórni?

Köhögésemnek köszönhetően (vagy pont ellenkezőleg) csak néhány szót hallottam a kántálásából, mint például a “gonosz szellem”, az “űzd el” és a “mutasd igazi alakját”…

• Hékás! Álljon meg a menet!

A tömeg hátrahőkölt. Még szép! Miért, talán azt várták hogy sárga agyarakat növesztek? Micsoda sértés ez a fogorvosomnak…Ceh!

A szerzetes meglepetten kapta el a kezét, ami “vészesen” közel került a homlokomhoz, hála kirohanásomnak. “Csilingelő”-csicsás botját védekezőleg tartott kettőnk között.

- Maguk teljesen begolyóztak? Mi ez, valami paródia show? Hát tudják meg hogy nem vicces! Fel fogom hívni a rendőrséget, amint hazaérek börtönbe csukatom magukat! Mégis mit képzelnek magukról?! – és így folytattam tovább a szidalmazásokat és kioktatásokat a meghökkent embereknek. Se köpni, se nyelni nem tudtak. Nem is biztos hogy mostmár a külsőmön csodálkoztak, hanem a szóáradattól…

/Vajon hogy tud ennyi értelmetlen zagyvaságot összehordani? ^^/

De sajnos nincs annyi szidalom, amennyit szerettem volna rájuk zúdítani. Iszonyatosan mérges voltam, és ezzel együtt elkeseredett.

Én csak haza akartam menni. Megvenni a kis-csokit hazafele és kiheverni a mai nap eseményeit. Olyan sokat kértem?

(Számomra) sok idő elteltével a hátam mögött mintha megmozdult volna valaki. Szinte éreztem a földön a lépteit…lassan közelített, majd néhány centire tőlem megállt. Éreztem, ahogy a vérveszteség újra felülkerekedik rajtam. Nem bírtam megmozdulni, de nem hagytam, hogy elfeküdjek, mint egy zsák krumpli…

• Meg ne próbáld te féreg! – a tömeg rémülten kapta a fejét a hang irányába. – Tarkón ütni egy védtelen nőt? Gerinctelen egy alak lehetsz…- úgy látszik, vagy így, vagy úgy a földön végzem nemsokára…
• Ne avatkozz a dolgunkba miko! Ez a szellem nyílván végezne velünk ha nem ölnénk meg!
• Szánalmas egy szerzetes lehetsz, ha még azt sem veszed észre, hogy a melletted lévő élőlény ningen, vagy youkai.

Az eget kígyószerű lények szelték át ahogy a papnő közeledett felém. Nem láttam sokat belőle hála csodálatosan funkcionáló szemeimnek…A zavaros világban megjelent egy fehér és alatta egy piros folt. Olyan látványt nyújtott, mintha ruhák mozognának a levegőben, mert arca legalább olyan fehér volt mint a felsője…

A szerzetes nyílván nem mert ellent állni, így inkább félreállt, majd ezeket a szavakat intézte hozzá:

- Nekem mindegy mit csinálsz vele, de ha…ez valóban ember, és mégis ránk támad, téged fogunk felelősségre vonni – rövid szünet után újra megszólalt, de ezúttal minta már távolabbról szólt volna- Nincs itt semmi látni való. Eredjetek a dolgotokra.

Az emberek megindultak a szerzetes után, majd eltűntek a rengetegben…

Majd mint egy varázsütésre a világ elsötétült és elterültem a földön…