A három démon, jól eltársalogtak a családok hogylétéről és a tartományokról. Az Ezüstsárkány szórakoztatónak találta a tigrisdémon és útitársa társaságát, bár az utóbbi viselkedése kissé zavarba hozta.

Ami a lányt nem hagyta nyugodni, hogy a képek, amik akkor játszódtak le az elméjében, amikor a fekete hajú férfire tekintett, hogy azok a múltat, vagy a jövőt mutatták. Mivelhogy ez az esemény kissé zavarba hozta, mert ha már megtörtént mindaz, amit ott látott, akkor nem emlékszik rá, vagy ha az a jövő… egy biztos, ha az megtörténik majd, akár háború is kirobbanhat emiatt, vagy akár meg is gyilkolhatják árulás miatt. Természetesen ezt el akarja kerülni, legalább addig, amíg testvérét és édesanyját biztonságban vissza nem hozta. Bár, amúgy sem tervezne be ilyet, ha már van kire támaszkodnia, mint egy jelölt, hogy annak a személynek a segítségével, ki is kiálthatják, hogy ő Kelet uralkodója és nem csak egy ideiglenes támasza a tartománynak, míg lábra nem áll szülőhazája.

A démonnő, ezekkel a gondolatokkal volt elfoglalva, mikor feltettek neki egy kérdést, mire ő gondolkodás nélkül beleegyezett, hisz nem hallott belőle semmit. A vörös hajú férfi szeme megcsillant a felelet hallatára, bár nem ő volt az egyetlen, aki így reagált a válasz miatt.

• Kinuye, tehát akkor beleegyezel? – tette fel a kérdést Takeshi, hogy megbizonyosodjon a lány döntésében.
• Igen. – bólintott a hercegnő mosolyogva.
• Ez nagyszerű! – kiáltott fel örömében a tigrisdémon, amivel észhez térítette az elmélyült nőt. – Remélem, úgy megfelel neked, ha két nap múlva indulunk.
• Bocsássatok meg, de nem figyeltem. – szólalt meg zavartan Kinuye. – Hova, is mentek majd?
• Semmi baj. Amúgy Északra, de te is velünk tartasz, hisz beleegyeztél. – felelte mosolyogva a vörös hajú fiú, amitől a lány ledöbbent, hogy ilyenbe belement, bár nem látszott rajta.
• Ha nem lenne baj, akkor én, majd egy hét múlva indulnák utánatok, mert még van egy-két elintézni valóm. – próbált kibújni a dolog alól, bár ez nem jött be neki.
• Veszélyes lenne, mert háború van Északon és mi kettőnknek is nagy erőfeszítésbe került, míg elértük Kelet határait. Az egész tartományban nagy erejű démonok gyülekeznek és fellázadtak az apám ellen. Mint mondtam, azért ilyen fontos, hogy mihamarább visszatérjek. – közölte a lánnyal, aki már el is felejtette ezt az apróságot.
• Értem, akkor Danjuróra bízom majd Keletet, amíg távol leszek. – felelte beletörődve, és egy mosolyt erőltetett mályva ajkaira.

Kinuye már hozzá szokott a gondolathoz, hogy elmegy Északra, így mindennel időben készen állt. Danjuro kezébe adta a tartomány irányítását, aki megértette a lányt, így elfogadta a feladatot.

Aznap kora hajnalban, amikor indultak két lány sürgölődött egy nagy szobában. Az egyiknek fekete haja volt a másiknak zöld, és mind a ketten egy szekrényben keresgéltek. Néha kidobtak valamit a hatalmas ágyra, ami mögöttük állt. Miután mindent megtaláltak, amire szükségük volt, nekiálltak válogatni a temérdek ruha közül.

• Nem gondoltam volna, hogy egy szekrényben ennyi dolog elfér. – szólalt meg a fekete hajú nő, miközben egy fehér, fénylő anyagot vett a kezébe, amit jól megnézett, majd a mellette állóra tekintett. – Szerintem ez jó lesz, nem gondolod?
• Az a lényeg, hogy neked jó-e Kinuye. Nekem tetszik. Próbáld fel, hogy milyen. – felelte a másik démon.
• Rendben. – bólintott a hercegnő, és kezében a ruhával bement a paraván mögé.
• Ezt vedd fel alá. – rakott fel egy kék ruhadarabot a paravánra, majd visszament válogatni.
• Jól van, Rika. – válaszolta Kelet úrnője és öltözködni kezdett.

A szolgáló, még néhány dolgot beadogatott a sárkánynak, majd türelmesen várta, míg az magára ölti a ruhákat. Kinuye kis idő múlva kilépett a paraván mögül.

Egy fehér hosszú kimonó volt rajta, ami alól kilátszott az élénk kék alsó ruházat. Egy szintén ugyan olyan színű obit kötött a derekára, aminek az alja elfehérült és hátul a térdéig lelógott. Egy sötétkék bokáig érő csizma látszott ki a fehér ruházat alól. Sötétkék alkarvédők voltak még rajta, csak a ruha eltakarta őket. A középső ujjain egy a fekete zsinór látszott, amik szorosan fogták az alkarvédőket.

• Azt hiszem, így jó lesz. – mondta Kinuye végignézve magán.
• Szerintem is. – biccentett Rika.
• Hol vannak fegyverek? – érdeklődött a fekete hajú nő.
• Itt. – mutatott a kis asztalra, amin különböző tőrök és kardok voltak felsorakoztatva. A sárkány odament és válogatni kezdett. – Bár nem értem, hogy miért kellenek, ha magad is tudsz csinálni, bármikor.
• Nemsokára ingadozni fog az erőm, és valamivel meg kell védenem magam. – felelte hátra sem nézve, miközben egy tőrt forgatott meg a kezében.
• Csak nem? – döbbent le Rika.
• De igen. – bólintott, és az imént nézegetett fegyvert bedugta a jobb csizmája szárába. – Ilyenkor nem tudom irányítani az erőmet. Néha elmegy több napra, néha meg megnövekszik.
• Akkor, már tapasztalt vagy ebben. – lépett barátnője is az asztalhoz.
• Igen. Bár régebben a társam védett meg, de 10 éve egy Feketesárkány végzett vele, ha jól láttam. – emlékezett vissza.
• Ha jól láttad? – húzta fel a szemöldökét Rika.
• Nem vagyok benne biztos. Csak azt tudom, hogy harcoltak, és utána nem találkoztam vele többet. – tekintett kék szemeivel a mellette állóra.
• Értem. Nem hiányzik? – kíváncsiskodott tovább a zöld hajú démonnő és egy szamuráj kardot vett a kezébe.
• De, igen. – mosolyodott el szelíden.

Megpillantott a földön egy kardot, aminek a pengéjén sárkány minták díszelegtek. A fogásánál ezüst szalag volt rátekerve. Felvette a földről és megvizsgálta, aztán a felismeréstől elkerekedett a szeme.

• Ez a Ryuu no Gai, másik fele? – kérdezte Rika barátnőjétől.
• Igen. Az apám már mesélt róla, de nem tudtam, hogy létezik. – felelte és megmarkolta a kardot. Könnyű volt, hisz női kézbe tervezték. A penge hirtelen ezüstös fénnyel felragyogott, és kék villámok keletkeztek a markolatnál, amik megrázták a démonnőt, bár az meg sem érezte őket. A jelenség alábbhagyott, majd el is tűnt. – Úgy látom, elfogadott engem, mint gazdáját.
• Hihetetlen. – döbbent le a lány, aztán magához tért és kinézett az ablakon, ahol a Nap korongja már félig látszott. – Igyekezzünk, mert nemsokára indultok.
• Jaj, tényleg. – kapott észbe Kinuye és összekapkodta a cuccait.

Két személy várakozott a hatalmas előcsarnokban, amikor fülüket gyors léptek zaja ütötte meg. Hátrafordultak és megpillantották a szaladó démonnőt, aki eléjük érve megállt.

Koromfekete haját felül felkötötte egy kék szalaggal, de még négy ezüst hajtű díszelgett a hajában. Oldalán a Ryuu no Gai párja lógott egy fekete kardhüvelyben, ezzel elrejtve valódi kilétét.

• Sajnálom, hogy megvárakoztattalak benneteket. – szégyellte el magát egy kicsit a lány.
• Semmi baj. Indulhatunk? – kérdezte Takeshi.
• Igen. – bólintottak Shiroék.

A három démon előtt kinyílt résnyire a vaskapu, amin kiléptek. Az utcákon még egy lélek sem volt, így észrevétlenül tudtak távozni a palotából. Az erdőbe érve, már nem kellett sietniük, ezért már lelassíthattak.

• Kinuye, még nem mondtuk, de a Feketesárkányok palotája melletti erdőn kell átkelnünk, ami nem túl biztonságos. – szólalt meg Shiro a nőre nézve bíbor szemeivel.
• Már jártam ott néhány éve. Csak néhány gyengébb sárkány támadott meg. – felelte a démonnő, és elnyomott egy ásítást.
• Az még, akkor volt. Ha igaz, amit hallottam, akkor a vezérük nagy erejű démonokká képezte ki a katonáit. – közölte Takeshi.
• Ryou, talán félsz valamitől? – kérdezte magától hangosan, és gúnyosan elmosolyodott. Az útitársai kíváncsian tekintettek a lányra.
• Talán ismered? – érdeklődött a vörös hajú férfi.
• Igen. – bólintott a lány.
• Mégis honnan? – kérdezte Shiro meglepődve.
• Fumiet ő rabolta el, és az anyám is nála van. Azt mondta, egy feltétele van annak, hogy elengedje őket, de nincs kedvem teljesíteni. – mondta Kinuye és nyújtózott egyet, így nem látta a döbbent arcokat. – Csak arra, még nem gondolt, hogy van egy-két ötletem a húgom kiszabadítására és a Ryuu no Gai visszaszerzésére.
• Bairei kardját? – kíváncsiskodott Takeshi.
• Aha. – biccentett egyet a lány.

A három démon, a nap további részében nem nagyon beszéltek, vagy ha igen valamilyen vidám témáról.

Folytatása következik…