Bűvöletben

Seyako lassan, aggódva nyitotta fel tengerszín szemeit. Nem volt benne biztos, hogy minden zökkenő mentesen sikeredett. Ismét olyan volt, mint egykoron a Csontok kútjánál… ösztönből jött az egész, valahonnan nagyon mélyről, megfoghatatlan távlatokból. Teljesen a szavak értelmével sem volt tisztába, melyeket csak úgy elméjében formáltak, meg hiszen azon gondolatok sosem szöktek fel ajkaira.

Abban a pillanatban, hogy szemei kipattantak, azonnal felült. Kissé döbbenten kellett tudomásul vennie, nem tudja hova is idézte át magát. A szikla borzongatóan hűvös volt alatta, majd ahogy lerakta lábait a tejfehér, gomolygó köd alatt szilárd talajt tapinthatott. Ekkor döbbent rá, nem hogy anyagi teste tűnt el a káoszban, lelke materizálódott lényének mezítelen képét rajzolta ki ebben a különös, világos-ködös időn túli teremben. Abban a pillanatban, mikor felemelkedett volna, kuncogó hang ütötte meg a fülét.

• Ki van ott? – kérdezte dermedten, miközben akaratával hófehér ködpamacsokat rántott csupasz teste elé.
• Hito wa kami no aida… (istenségek között ember) - a hangnak különös, bársonyos puhasága volt.
• Gishinboku? – kérdezte a lány bizonytalanul.

A köd váratlanul gomolyogni kezdett előtte, pár pillanatra látni engedve a négyzet alakú járólapokkal kirakott padlót, majd felemelkedett és sziporkázva emberi alakot öltött. Magas, karcsú, kissé szálkás nő mosolygott vissza az elképedt hercegnőre. Hullámos világoszöld haja, csokoládészín szemei, hófehér, leheletnyit sárgás bőre volt, s vele ellentétben vékony zölden fénylő ruhát viselt.

- Goshinboku, te nő vagy? – Seya képtelen volt visszatartani megdöbbent felismerését.

- Az vagyok, ami lenni akarok. Az vagyok, aminek te látni akarsz… - az asszony finoman mosolyra húzta vékony, kecses ajkait, miközben látomásként alakja terebélyes dúslombú fává váltott – Így ismernek engem a halandók, de egy félkaminak mutathatok másformát is.

- Akkor tényleg te vagy… - nyugtázta a lány, mire enyhén szkeptikus mosoly volt a válasz.

- Igen, én én vagyok, Halandó istennő… de te ki vagy? – kérdezett vissza váratlanul a tündérszerű nőszemély.

- Tessék? – Seya zavart mosolyt villantott.

Az álombeli kikami nem is foglalkozott a lány zavarával, úgy tűnt igen kellemesen érzi magát a csillogó fehérlő ködfátylak között.

• Hito wa kami no aida… elárulod nekem, miért rántottál ki békés időntúli szendergésemből? Miért idéztél ide, ebbe a köztes világba?
• A segítséged kell kérnem Goshinboku-sama! – Seyako nagy levegőt vett – Nem hiszem, hogy el kéne magyaráznom a helyzetem, hiszen te tudsz mindenről, amiről a fák, a virágok, a rügyek tudhatnak…
• Sajnálom, de nem avatkozom a halandók ügyeibe, sem pedig a démonokéba. Felelőtlenség lenne részemről… - az asszony szemei csalfán megcsillantak, jól sejtetve direkt az érem másik oldalára kíván figyelni.
• Nem kérem, hogy állítsd meg a háborút, vagy lehetetlenítsd el az esküvőm. Azt kérem, hogy old fel a pecsétet az elmémből!
• Fuuin? – a kami szemei ismét mást állítottak, mint a szavai – Milyen pecsétre gondolsz Halandó Istennő? – kérdezett vissza, mint aki nem érti a dolgot.
• Goshinboku, onegai! Tudom, hogy meg van rá a hatalmad és az erőd is, hogy meg tedd. Hiszen neked nem lehet akadály egy egyszerű halandó zárjának feltörése… - Seya nyitva hagyta a mondatot.
• Rosszul hiszed, hogy ez nálam beválik… a fiú, aki oly sok évet pihent a törzsemhez láncolva talán cselekedne ilyen átlátszó buzdítás hallatán…

A lány nem válaszolt, csak rettentően morcosan nézett a mélybarna, végtelen tudásról árulkodó, csillogó szemekbe.

- Pont olyan vagy, mint az apád! – kuncogott újra a kami.

- Otou-san?

- Igen ő.

- Honnan ismered te az apámat? – Seya szemei vékonyra szűkültek.

- Nem hittem hogy ilyen buta vagy! – sóhajtott nagyot az asszony – Sosem gondolkodtál még, miért is vagy te hanyou? Miért kaptál akkora erőt, amihez még anyád vérvonala is kevés…

- Gondolkodtam – vallotta be Seya – De sosem jutottam semmilyen értelmes magyarázatra!

- Akkor elárulom, apád is közénk tartozik.

Seyakóban már régóta élt a gyanú. Távoli emlékei voltak a pletykáról, hogy édesanyja milyen rejtélyes körülmények között esett teherbe, aztán meg ez a sok váratlan esemény is elgondolkodtatta. Valójában ez volt az az egy kérdés, amire soha nem kereste a választ, maga sem érteve miért.

• Őt is megtudnám ide idézni? – a hercegnő szemeiben mérhetetlen mennyiségű remény csillogott.
• Meg. Ha tudnád a nevét.
• Könyörgöm… - kezdett bele a lány, de még csak az első szót sem fejezhette be.
• Nem tehetem. Ne faggatózz, mert nem fogok segíteni! – fonta karba kezeit a faistennő.
• Akkor segítesz? – Seya azonnal feledve a csalódást, ismét az elsődleges célra koncentrált.
• Még megfontolom. Nem vagyok biztos benne, hogy jó utat rakok a lábad alá, ha felszabadítom mindazt, amit Kiyoshi lezárt benned. Nem ok nélkül tette.

A hosszú csend elárulta a kikaminak, valami olyant mondott, amit nem állt szándékában elárulni. Ám mosolygó, kortalan vonásokkal rajzolt arcáról nem lehetett leolvasni, egy fia szem érzelmet sem.

- Te ismered a mesterem!?!? – tört ki a döbbent felkiáltás a hercegnőből.

- Miért ne ismerném… hiszen ismerem az anyaföld minden teremtményét.

Látszott, hogy a válasz ismét csak terelés, de az isteneknek meg voltak a maguk titkaik.

• Értem… - a lány elgondolkodott, végül nem kérdezősködött tovább - Szóval akkor hajlandó vagy feltörni a pecsétet?
• Előbb egy próba! Ha kiállod, megbízhatok abban, hogy nem térsz le a helyes útról.
• Legyen! Biztos, hogy teljesíteni fogom! – Seya minden idegszála megfeszült az izgalomtól.

Az asszony elmosolyodott kivillantva gyöngyfényű kis fehér fogait, majd a kép összemosódott a lány szemei előtt. Eltűnt a hófehér csillogás, pillanatok alatt kietlen szürkeség váltotta fel. Hosszú percekig kavargott, tisztult, a lassan színes pacákra oszló kép, mire Seyako ki tudta venni két alak sziluettjét, majd felnyögött, ahogy felismerte őket. Szereplője, részese lett ennek a különös valóságnak, karnyújtásnyira, még is mérföldekre volt tőle az egymással csendben diskuráló páros. Hangokat nem hallott, színeket is csak olyanokat látott, mikben a sötét dominált.

Megdöbbenésére saját magát látta, sötét fekete-vérszín egyenruhában, alázatosan meghajolva ura előtt. A férfiben meglepetten ismerte fel azt a Sesshoumarut, azt a Sesshoumarut akit még Edóban látott. Legalább is azt a gőgöt és kegyetlenséget látta az arcán és szemeiben. A táj kietlen maradt, inkább hasonlított egy kegyetlen csatatér maradványaira, mint a fényűző nyugati fővárosra, noha tudta, hogy ott játszódnak az események.

A néma képben hamarosan újabb, ismerős alak jelent meg. Szintén fekete harci ruhás asszony tűnt fel. Felkötött ében haja lebegett a füstös a szélben. Különös fegyvert tartott balljában, és ahogy közelebb ért Seyako felismerte benne Ayashio hercegnőt, akinek aranysujtásos mellvértjén már Nyugat uralkodóházának címere villogott, egybe olvadva az északi jégpáncélt jelképező ötszöggel .

A pislogva figyelő Seya meglepődött, ahogy nővére váratlanul lendült támadásba, olyan mesterien forgatva fegyverét, mint egy igazi harcos. Az egyedi, duplavégű kard mind két pengéje elől, s hátul is arasznyi vastag, s fekete volt akár a legsötétebb éjszaka. Az eddig alázatosan fél térden hódoló Seyako úgy rugaszkodott el, akár a macska, s kezében az izzó Muramassa pengével hárította a támadást, mely az életével lett volna hivatott végezni. A két nő összefeszült a látomásban, majd energia szikrák és kavargó por kíséretében szétváltak. Ayashio dühödten kiabált valamit, mire mind feketeruhás énje, mind a különös Sesshoumaru arcára döbbenet ült ki, habár a tehetetlenül, mezítelenül, ácsorgó hercegnő nem értette mit.

Két pillanat volt, a látomás Seya kezéből kirepült a kard, ahogy az inuyoukai váratlanul ellene fordult. Hirtelen, eszeveszett szédüléssel meglódult a tér s a valós Seyako ott találta magát, ahogy Sesshoumaru tépésre kieresztett karmai beleszántanak a vállába. Sikoltott a fájdalomtól, ami már nem volt képzelt, őrjítően valós volt. Kitépte magát a férfi szorításából, és használhatatlanná vált jobbját szorongatva hátrálni kezdett. De a démon nem kegyelmezett, s még mielőtt a menekülő lány bármit tehetett volna újra lecsapott. A nő ismét felordított, majd huppanva elterült a porban. Úgy tűnt egy pillanatig már meg is halt.

Váratlanul dühödt fekete fény öntötte el a remegő fájdalomban úszó testet, majd az előbb végzetesen megsebesült lány újraformált, gyönyörűséges istennői mivoltában állt gyilkos pillantások kereszt tüzében. Ám koránt sem úgy nézett ki, mint ahogy kellett volna. Eszét féktelen, vad harag öntötte el, hófehér testére fekete dereka és mellkasa köré csavart selyemdarabokat idézett, miközben csípője körül megjelent a fekete vastag kardhüvely, lábain a bőrcsizma karjain az alkarvért. Aranyszín haját őrjöngve tépte az elemi szél.

Seyako döbbenten tért magához a valósággá vált álomban, ismét kívül a látomás béli énjének testéből, most valahogy újra önmaga volt. Aztán épp hogy csak kicsodálkozta magát ismét egyé vált annak a dühös, őrjöngő kaminak a lényével, aki valószínűleg lelkének egy félve elzárt darabja volt. Megrettent a fékezhetetlen energiától és erőtől mely a tomboló istennő testét bejárta, annyira ledöbbent, hogy hagyta had őrjöngjön tovább ez a szörnyeteg.

Először Ayashio támadt, mire a földöntúli kék fényben úszó katana kirepült hüvelyéből. Két gyors gyilkosan pontos mozdulat volt az egész. A yashának esélye sem volt ellene, anélkül halt meg, hogy felfoghatta volna mi történt. Seyako lobogó zafír szemeit az eddig tétován álldogáló inuyoukaira emelte. Háromszor csaptak össze, mire a lány használva minden túlvilági erejét, súlyos sebet mért ellenfelére, majd letépte övéről az eddig hüvelyében nyugvó kardját, a Tenseigát.

Seya ismét, fájdalmas erővel elhagyta őrjöngő énjének testét, mint egy zsinóron rángatott rongybaba, s döbbent hitetlenkedő némasággal figyelte a porban térdelve, a továbbra is hangtalan jelenetet, majd remegő lábakkal felegyenesedett, végig követte a precíz mozdulatot, ahogy a fekete istennő felemeli fegyverét, hogy döntő csapást mérjen a harcképtelen férfire.

• Iie… - ez volt az első hang, ami megtörte az illúzió dermesztő csendjét, ám különösebb hatás nélkül halt el.

A penge elérte holtpontját, ahonnan fokozatosan gyorsulva indult meg a tehetetlen démon felé. Az elszántan dühösen meredt leendő gyilkosa arcába. Szép arany szemeiben már kihunyóban volt az élet fénye.

- Iie… ez nem történhet meg… - Seya előre lépett.

Ekkor szólalt meg a kikami kellemes hangja valahol a sötét homályban.

• Ez akár a te illúzió világod is lehetne… uralhatnád, ha tudod a módját…
• Ha tudom a módját? – kérdezett vissza a lány, de szemeit nem tudta levenni a süllyedő pengéről.
• Hai… de vigyázz! Ha rosszul döntesz…

A hercegnő pánikolt. Nem tudta mit kéne tennie. Már azt sem tudta, ez vajon a valóság vagy csak egy eszement ábránd. Aztán egy kósza gondolattól vezérelve előre lendült, miközben halkan nyögte az egyetlen szót, ami eszébe jutott:

- Matte!

Meglepetésére a fekete istennő megállt a mozdulatban. Ennyi elég volt ahhoz, hogy elméjét kényszerítve újabb felső parancsot küldjön a képnek.

• Tűnj el! – suttogta lassan szótagolva a képnek.

Önmagának sötét mása ördögi vigyorral feléje fordult. Egy pillanatra úgy nézett ki támad, de aztán még sem tette.

• Omedeto, hito wa kami no aida! Átmentél a vizsgán! – villantott egy ördögi mosolyt megdöbbent mása felé – Az uralmadban vagyok…
• Tessék? – Seya értetlenül meredt az ismét változó ködgomolyagokra.
• A feladat kérdése egyetlen dolog volt: képes vagy-e szembe szegülni a sors akaratával… megállítani akár a saját sötét éned! – Goshinboku mosolyogva bólogatott.
• És képes voltam? – kérdezte bizonytalanul a lány.
• Megízlelhetted milyen az a fájdalom, amikor azok a személyek bántanak, akik a legtöbbet jelentik számodra – nem véletlenül küldtelek néha bele annak a lénynek a testébe, aki a te dühödből, félelmedből, keserűségedből született, s bármikor újra alakot ölthet ha ilyen helyzetbe kerülsz - , de te még is képes voltál megváltoztatni azt, ami már majdnem biztos volt. Képes voltál felül emelkedni a halandó feled miatt lelkedben élő gonoszságon, s képes voltál uralmad alá hajtani azt. Amikor engedted, hogy a sötét éned végezzen Ayashioval azt hittem elbuksz…
• Én még mindig nem értem… - Seyako zavartan megvakarta a tarkóját.

A faistennő válaszra nyitotta ajkait, de váratlanul a tér megremegett körülöttük.

- Hito wa kami no aida! Mennyi időre idézted meg ezt a dimenziót?

- Hogy-hogy mennyi időre? – a lány kínosan elmosolyodott.

Eközben mozaikok módjára kezdtek körülöttük szétesni a tér darabkái.

• Panaszkodni fogok Kiyoshinak! – sóhajtott kikami – Azt hiszem akkor most mindkettőnknek vissza kell térnünk a saját létsíkunkra.
• Várj, de a pecsét…
• A pecsét feltört abban a pillanatban, hogy meg tudtad fékezni saját sötét oldalad. Nem véletlenül kaptad ezt a próbát. Bebizonyítottad, hogy az, amitől Kiyoshi tartott, hogy képtelen leszel félig halandóként ellenállni az erőd adta hatalom gonosz csábításának nem igaz…

Az asszony alakja lassan halványodni kezdett, s a tér is egyre üresebb lett, ahogy darabjaira hullott szét a monoton zúgás mellett.

• Várj! Honnan tudod, hogy a mesterem ez miatt zárta le a tudásom! Egyáltalán honnan tudta Kiyoshi-sensei, hogy én…?
• Nem válaszolhatok minden kérdésedre… most pedig menj, mert a testedet így is kezdi megviselni, hogy ennyi ideig magára hagytad! Sayounara, Halandó Istennő! Ne térj le a helyes útról!
• Na de… - Seya egyszerre csak zuhanni kezdett az üres térben, oly gyorsan haladva és forogva, hogy elszédült tőle.

Igazán kicsin múlott csak, hogy nem vesztette el az eszméletét. Ám még éppen időben megszűnt ez a szörnyű, centrifugáló erő, ami szinte összepréselte csontjait. Pörgő csillagokat látott és fájdalmas robajjal földet fogott.

Bele telt pár másodpercre mire újra levegőt tudott venni. Az ütközés becsapódása kipréselt minden csepp oxigént a tüdejéből, így homályos szemekkel, szörnyű gyomorkavargás mellett kapott végre az éltető gázért. Lihegve, köhögve fordult a hasára, és közben meg kellett állapítania, már nem az gyakorló teremben van. A palota nagykertjében feküdt…

Lassan tisztult csak a feje, s az első dolog, amit érzett az a monoton üresség volt. Méghozzá olyan üresség, ami folyton csak nő és terjed a tudatában, egyre erősebb fejfájást okozva neki. Halántékán lassan kidagadtak az erek, mire nyöszörögve feltápászkodott, és rettegve vette észre, már megint teljesen meztelen. Az apró hiba, amit az idézésék közben ejtett, nem csak idejük korlátoltságára hatott ki, hanem visszaérkezésének tényezőire is

Szegény lánynak kevés ideje maradt ezzel foglalkozni, noha távolról érezte valaki rendíthetetlenül feléje közelít. Az őrjítő üresség a lehető legváratlanabb módon csapott át szörnyű telítettségbe. Úgy érezte menten szét hasad a feje, látását különböző, oda alig ha illő képek homályosították el, miközben monoton suttogó zaj ülte meg elméjét. Sikoltani tudott volna, ha képes rá.

Képek, fények, látomások kavarogtak, szemei előtt, melyek nagytöbbségének még csak az értelmét sem tudta fel fogni, nem is sejtette, miért látja őket. Ám koránt sem ez viselte meg legjobban, hanem az egyre csak füleibe duruzsló, kellemes ugyan akkor égetően kínzó hang, mely valami olyan nyelvet használt, amit felfogni képtelen volt, még is megérintette elméjét. Ahogy a tengernyi információ feldolgozása teljesen lekötötte agyát, s minden hanyagolható testi funkciója leállt, magas láz perzselő tüze ölelte körbe fájdalomtól remegő testét. Nem volt kétsége, túl hirtelen, túl sok emlék, tudás, képesség tért vissza belé. Elméje teljesen elengedte a kapcsolatot testével, az egekbe magasítva a szörnyű kínt, amit át kellett élnie.

Ám szerencsére halandó teste végre megtette, amit mindenki másé meg tett volna, hasonló fájdalmak mellett. Mielőtt elájult volna, még érezte, képtelen elviselni azt a zsongást, üvöltést, mozgást, fényességet, ami fejében uralkodik, s önként vetette magát a közeledő tátongó feketeség felé, melyben végre elmúlt a szenvedés. Azt már nem láthatta, hogy abban a pillanatban, hogy elterült a selymes pázsiton száguldva érkező szellemgömb csapódik be mellé, majd fel sem véve alakját fényességébe olvassza, s eltűnik vele az éjszakában.

• Hol vagyok? – nyöszörögte a lány száraz torokkal a sötétségbe.

Nem látott, vak, feneketlen homály ült szemein, melyek fény nélkül bámultak maguk elé.

• Nálam. De most ne beszélj… - mély, halvány aggódással átszőtt férfihang válaszolt.

Váratlanul szúrt megannyi tű testébe, ahogy a hideg vizes rongy végig törölte mellkasát, és arcát. Nem tudta, hogy a víz alig hidegebb a langyosnál, s hogy az ő teste forró a láztól.

• Ki vagy? – kérdezte, mivel ezen két értelmes szót volt csak képes összerakni túlterhelt elméje.

Meglepett hördülés volt a válasz. Ebből arra következtetett ismernie kéne ápolóját. Váratlanul két szintén jéghidegnek érzett kéz simult az arcára, és emelte feljebb a fejét.

• Seya? Mi történt veled? – most már tisztán ki vehető volt a férfi hangjából az aggodalom és meglepettség
• Nem ismersz meg? – tette még hozzá halkan.
• Iie… nem látok… - nyöszörögte a kérdezett.

Még mielőtt idegesíteni kezdhette volna a lányt a beálló némaság, amit csak füleinek csengése tört meg, hirtelen ismét tudatába hasított az őrült fájdalom. A semmiből jelentek meg az elméjét perzselő képek, kínzó hangok kísérve a testét elöntő fájdalommal. Messziről hallotta saját sikolyát, ám azonnal erős kéz tapadt szájára, elfojtva a kiáltást.

Nem tudta újra elájult-e, teljesen elvesztette minden érzékét. Forrónak érezte minden tagját, mintha csak a levegő gyulladt volna lángra körülötte, és görcsös kín feszítette be minden izmát. Ám ahogy a testi fájdalom nőtt, tudata egy röpke pillanatra kitisztult.

• Sesshoumaru, te vagy az? – kérdezte a szürke foltokra bomló sötétségtől, miközben kutatva előre nyújtotta kíntól izzó karjait.
• Yokatta… - hallotta nagyon halkan – Seya, mi történt veled? Ájultan, ruhátlanul találtam rád a kertben…
• Csisss… - a lány minden erejével próbálta kifejezni magát a futó értelmi állapotban – Végre hajtottam egy idézetet… feltörettem a pecsétet, amit a mesterem tett az elmémre. Most… azt hiszem most… - verejtékező homlokára ejtette egyik karját – Kicsit túl sok lehetett az elzárt tudás. Nem emlékszem… még a szavakat sem ismerem, amiket most hallok… Meg fogok őrülni… - ahogy a szenvedés újra átitatta tiszta gondolatait, úgy vált hangja egyre nyöszörgőbbé.
• Semmit nem értek abból, amiről beszélsz… - sóhajtott nagyot az inuyoukai, miközben egy ötlettől vezérelve kihúzta a lány alól a lepedőt – Azt hiszem lázas vagy… vagy minek nevezik ezt az emberek… tűzforró a tested.
• Meg fogok őrülni! Nem bírom…

A démon magára hagyta a magatehetetlen lányt, majd a lepedővel együtt eltűnt a fürdőben. Hidegvízbe áztatta azt, majd nem törődve vele, hogy a drága szőnyegeket összevizezi a padlón, visszavitte az ágyhoz.

- Szerintem ez nem lesz kellemes, de próbálj meg nem sikoltozni!

- Meg fogok őrülni… - érkezett a rekedtes válasz.

- Inkább én... – morogta a kutyaszellem, majd fél kézzel felemelte a forró, törékeny testet.

Vállához támasztotta a lányt, miközben áthúzta mögötte a vizes lepedőt, majd óvatosan visszadöntötte, és köréje próbálta csavarni az anyagot. Érezte, ahogy kezei között a lány minden izma görcsösen megmerevedik, ahogy a hideg anyag tüzelő bőréhez ér, majd még mielőtt bármit tehetett volna, iszonyatosan magas oktávú fájdalmas sikoly rázta meg a szobát. Csengtek tőle a fülei, miközben csuklója belecsavarodott a vizes anyagba. Arany szemeit kétségbe esetten járatta körbe a helyiségen, majd keserű indulattal ledöntötte a nőt az ágyra, s fölé hajolva ajkaival tapasztotta be a sikoltozó száját.

Hosszú percekig feküdtek így, mire rájött a lány elájulhatott. Ám nem mert megmozdulni, minden érzékét megfeszítve figyelt. Hallgatta a palota összes neszét, minden apró zajt, készen arra hogy felkapja a nőt és eltűnjön. Sesshoumaru egy valamiben biztos volt, nem találhatnak így rájuk. Az végzetes lenne mindkettőjükre nézve…

Teltek a percek és semmi nem történt. A youkai végül óvatosan felült, és elengedte az ernyedt oniwabai testét. A szerencse mellékjük állhatott, ugyan is a palota továbbra is nyugodt maradt. Fáradtan rogyott az ágy mellé, hátát annak oldalához támasztva. Lehunyt szemekkel próbált rendet tenni kavargó gondolatai között, s észre sem vette, hogy múlik felettük az idő. Egyre csak azon gondolkodott, amit a nő mondott neki, abban a cseppnyi időben, amíg tisztán tudott beszélni. Nem tudta milyen pecsét, és milyen erő amikről beszélt, de valahonnan tudta, hogy ez nem csak a lázálom szülte halandzsa volt. De akkor mi?

Órákkal később Seyako halk nyöszörgésére riadt fel. Nem aludt el, csupán annyira elveszett gondolatai között, hogy megszűnt körülötte a világ. Kapkodva felkelt, és lépett közelebb az addigra keménnyé száradó takaróba burkolt lányhoz. Seya lerúgta magáról a könnyű anyagot, ám az lábaira és baljára rácsavarodott így csak félig szabadult tőle.

Sesshoumaru képtelen volt nem észre venni újfent a kecses, formás test búja szépségét. Szíve erre hevesebben kezdte keringetni vérét ereiben. Nem is figyelt eddig a lány mezítelenségére, valahogy még természetesnek is találta. Hiszen volt már szerencséje ehhez a látványhoz, sőt több gyönyörű nő testének látványához is. De hogy újra, ilyen heves gyönyörűséget érezzen Seya ruhátlan alakjának hatásától, az meglepte. Szemöldökeit összehúzva pillantott a láztól rózsás, és kipirult arcra, aminek látványa túlontúl hasonlított ahhoz az archoz, mint amikor karjai között tarthatta a lányt.

Mordulva elhessegette a képet, s kezét Seyako homlokához térve megállapította, ha csökkent is a láza, nem sokat. Megoldást keresve pillantott körbe, majd szemei megakadtak az o-furo nyitott ajtajában.

• Egyikünknek sem fog ártani… - motyogta maga elé, miközben felnyalábolta a lányt.

Nem törődött vele, hogy a lepedőt magával húzza, bevitte őt a fürdőbe, majd a kád oldalához ültette. Pár gyors mozdulattal megszabadult saját ruhadarabjainak nagy részétől, majd megnyitotta a káddal szemközi sarokban álló zuhany csapját. Kristálytiszta, jéghideg víz kezdett szitálni a fejük feletti csőből.

Lehajolt, hogy felemelhesse az eszméletlen alakot. Könnyedén magához ölelte, majd lefejtette testéről a lepedőt, s vele együtt belépett a hideg víz alá. Csak egy szívdobbanásnyi idő telt el, remegő kezek kapaszkodtak meg vállaiban, miközben Seyako köhögve, prüszkölve kinyitotta fénylő szemeit, s megdöbbenve ismerte fel a helyzetet melybe került…

Folytatás következik…