Seya bágyadtan bámulta a szürke esőfelhőket. Még mindig sötét volt, pedig már órák óta pirkadt, ám a napsugarak nem voltak képesek áthatolni a vastag felhőrétegen.

- Háború a monszunban? Túléljük ezt mi? – kérdezte a meleg, fülledt levegőtől.

Alig aludt valamit az éjjel, képtelen volt nem az elmúlt nap eseményeire gondolni. Csatarendek, haditanács, háború. A lelke mélyén tudta, elkerülhetetlen akármilyen áldozatot hoz is. Mikor el is szenderedett egy kicsit, egyből szörnyű rémálmok kísértették, s mindegyikből ébredve csak egy valaki járt a fejében; Suyama. Rettegett ezektől, az álmoktól, mik már réges-rég óta kínozták. Még az előző háború előttről maradtak meg, gyermekkorából. Ő és riválisa. A rivális kiből kegyetlen gyilkos lett hála a tiltott kenjutsunak, (kardtechnika) amit elsajátított. S mint minden rémálom ez is ugyan azzal ért véget. Az érzéssel hogy ők azonosak. Seya próbált arra gondolni, hogy attól hogy ő is ismeri, és néha sajnos használja ezt a technikát még nem olyan, mint Suyama. De akármennyire is erőltette agyát az érzés lelke mélyén ott maradt. Ám ezen a fojtó éjszakán ellenszert talált rémképeire. Emlékeket, melyek nem is voltak olyan régiek. Örömmel tapasztalta, hogy a nyugati herceggel töltött éjszaka emléke úgy űzi a rémálmok félelmeit, mint fény a sötétséget.

Észre sem vette, ahogy jobbja teljesen tudatán kívül elindul, s remegve végig simítja nemakijának puha anyagját. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy elsuhan a sötét folyosókon és beoson Sesshoumaru szobájába. Úgy gondolta a démon már bizonyára ébren van, s szólnia sem kéne. Bőre megborsózott a gondolatra, hogy újra vele lehetne, hogy újra érezhetné a férfi testének melegét, hogy újra szeretkezhetne vele.

Kéjelgő álmodozásából halk kopogás riasztotta fel.

- Hai? – pillantott zavartan az ajtó felé.

- Hercegnő, ugye már készen vagy? Tíz perc múlva indultok Aya Himével a shintou szentélyekhez!

- Hogy mi? – Seya megdöbbenten meredt a szerényen faragott fa ajtólapra.

- Hime, bejöhetek? – kérdezte sóhajtva a szolgáló.

- Hai! – de a lány már őrült tempóban öltözködni kezdett.

Most hogy így jobban bele gondolt már rémlett is neki, hogy Suwatari említett valami ilyent. A ceremónia első része valami szentélylátogatás. Már az arcmosáson is túl volt, mikor a szolgáló becsukta maga mögött az ajtót.

- Seyako-sama? – a cselédlány megdöbbenten figyelte az alsóruhákban rohangáló hercegnőt.

- Kérlek, mond el miről fog szólni ez a nap! Tegnap nem nagyon voltam magamnál, amikor a Nagyúr mondta… - de közben Seya már a hátát mutatta a lánynak, s a kezébe nyomta obijának szalagját.

A lány szolgálatkésznek bizonyult, gyors ügyes mozdulatokkal megkötötte az övszalagot. A hercegnő közben már teljes erőbedobással fésülködött. Ez alatt a tükörben sietve végig szemlélte ruházatát, megfelelők-e. A sötétkék, kevésbé bőszárú hakama fölé egy térdig érő ruhát húzott, amit obival kellett rögzíteni. Viszont a ruha ujjai nem voltak bő szabásúak, hogy erre fel tudja húzni a halványrózsaszín hentent (kabátkaszerű felsőrész), mely két szárnyból ált, miket a lány mellei alatt kellett megkötni. Erre jött a vastag aranyszál mintás, kéthajtásos lila obi, ami a hercegnő lengőbordáitól egészen a csípőjéig terjedt, s hátul szép masniban lett megkötve.

Ahogy végzett ruházatának felmérésével már választotta is el tincseit és két oldalra fonta szőke haját. Közben a szolgáló kitárta a nagy erkélyajtókat, hogy a fülledt még is legelviselhetőbbnek bizonyuló hajnali levegőt beeressze.

- Seya Hime, most le kell menned az előcsarnokba és Aya Himével és a kíséreteddel el kell indulnod az Északi Hét Szentélyhez.

- Mind a héthez? – kérdezte fintorogva Seyako.

- Hai, Seya-sama. Holnap délre kell vissza érned Aya Himével, és ebben a 36 órában nem vehettek magatokhoz mást csak vizet. Amolyan szűzi vezeklés ez…

Seyako fintorogva elhúzta a száját. “Ilyen fölösleges és értelmetlen dolgokra pazaroljam az időm, ahelyett hogy edzenék?”

- Egész nap gyalogolunk, meg imádkozunk, meg éhezünk. Mindig is erre vágytam! – Seya hatalmasat sóhajtott.

- Na de hercegnő! Ez a megtisztulási szertartás nagyon is fontos mielőtt férjhez megy az ember lánya!

- Az, fontos és felettébb unalmas! – Seya felpattant miután mind két fonata rendben volt és követhetetlen gyorsasággal fegyvereket kezdett magához venni.

- Hercegnő erre a szertartásra katonák kísérnek titeket. Nem kellenek… - de a lány ügyet sem vetett a zavart szolgálóra mind két kezére rejtett alkarvérteket csatolt, katanát és hosszú tőrt fűzött övébe s az obiba még pár kunait is elrejtette, majd még mielőtt a cselédlány újra szóhoz jutott volna kiviharzott a homályos folyósóra.

Hármasával szedte a lépcsőket lefelé, hiszen tudta, hogy nagyon nagy késésben van. Az egyik kanyarban azonban teljes erejéből egy szembeérkezőbe rohant. Feje jókorát koppant a kemény acélpáncélon.

- Ju-ju-jujjj! – dörzsölgette fájdalmasan homlokán, miközben csillagok táncoltak a szeme előtt.

- Elkésel – nyugtázta a lefejelés “áldozata”.

A hang hallatára aztán Seya kinyitotta könnyben úszó szemeit, és fájdalmasan nézett fel a páncélos alakra.

- Sessh… - de aztán inkább újra két kézzel dörzsölte tovább növekvő púpját, majd maga elé motyogta gyomrának követelő korgására – a fene éhen halok…

- Úgy látom ez nem a te napod! – sóhajtott nagyot a démon – Most 36 órán át nem ehetünk.

- Hű de nem érdekel! – Seya még mindig szédelegve megfordult a lépcsőn – Merre is van a konyha? – kérdezte szinte csak saját magától.

- Komolyabban kéne venned… - Sesshoumaru kiábrándult tekintettel figyelte a tántorgó alakot – Suwatari kiakad, ha még valamit elszúrsz…

- Suwatari? – Seya megkapaszkodott a korlátban – Ó a fene elkések! – csapott piros duzzadó púpjára homlokán a felismeréstől, majd két fájó szisszenés között ismét lefelé indult a lépcsősoron.

Az inuyoukai megütközve figyelte a kótyagos hercegnőt, ahogy galoppozva szedi a lépcsőfokokat, miközben nem bírt elnyomni egy reménytelen sóhajt. A léptek hírtelen megtorpant mögötte, majd egy rántást érzett jobb karján. Ahogy hátra fordult Seya meglepetés szerűen szájon csókolta.

- Ohayou! – mosolyodott el cinkosan a lány, s már el is tűnt a következő fordulóban.

- Reménytelen… - dünnyögte maga elé a szellem, miközben megmászta a következő lépcsősort.

Alig tíz perc elteltével Seyako és Ayasiho már az al-várban voltak, méghozzá nem is gyalog, hanem két szép telivér ló hátán. A várost a palotától elválasztó nagykapu árnyékában álltak és éppen bőszen vitatkoztak a védelmükre kirendelt katonákkal.

- Nem fogtok húszan velünk jönni! Ki van zárva! – tajtékzott a fiatalabbik hercegnő.

- Ez valóban túlzás! Két-két ember is bőségesen elég lenne! – sóhajtotta a fekete hajú démonlány.

- Sajnálom Hime, enyjien lettünk kirendelve.

- De hát így inkább egy háborús osztagnak nézünk, ki mint szentélylátogató hajadonoknak… - Aya lemondóan babrál lova fényes sörényével.

- Ki adta ezt a parancsot? – Seya egyre idegesebb lett, amit fájó púpja is tetézett.

- Suwatari és Zadei nagyurak személyes kérése – lepődött meg a csapat parancsnoka.

- Jó, akkor most arra válaszolj ki a te felettesed Suwatari, Zadei vagy esetleg valaki más? – a szőke hercegnő szemei szikráztak.

Lova táncolt, s idegesen fújtatott. Nem akart tovább itt ácsorogni.

- Természetesen Seyako Hime neked tartozok első körben engedelmességgel, de…

- Ki a felelős a Nobunagák és a főváros védelméért? – vágott közbe a lány.

- Természetesen az oniwaban-shu, de…

- Ki az oniwaban-shu jelenlegi kapitánya?

- Te, Hime-sama!

- Akkor ezt megbeszéltük! Sayonara! – a lány megfordította lovát – Öten jöttök velünk! – vetette még oda azzal kiügetett a kapun.

- Gomen… - vonta meg a vállát Aya Hime is majd barátnője után fordította lovát.

- Messze van még? – nyöszörögte a fiatal szőke lány a fülledt déli hőségben.

A nap egy órája előbújt baljós kinézetű szürke felhőtakarója elől, s most égetve a fojtó párában kísérte kis hét fős csapatunkat az előttük emelkedő hegyek között.

- Ugyan-ugyan… - a fekete szemű démon lány szórakozottan legyintett egyet – Olyan reménytelen tudsz lenni Seya-chan…

- Aya-neesan én lefordulok a nyeregből olyan éhes vagyok! – Seyako lova nyakára borulva nézte a felázott cuppogó sarat az állat lába előtt.

Kettes oszlopban lovagoltak, kivéve az elől haladó parancsnokot. Mögötte jött a két hercegnő, s hátul a négyfős védelem. A vezető elgyötört arccal hátra fordul:

- Meg álljunk Hime-sama?

- Nem azt mondtam, hogy fáradt vagyok, hanem azt hogy éhen-fogok-halni-ha-nem-kapok-valami-ételt!

- Seya-chan ott volt a tegnapi lakoma, mért nem ettél annyit, hogy most kibírd? Hiszen tudhattad előre…

- Hát képzeld, nem tudtam! – Seyako duzzogva a ló nyakának másikoldala felé hajtotta a fejét – “Mert olyan rohadt nagy étvágyam volt tegnap, ugye?”

- Szerintem te teljesen feleslegesnek tartod ezt a zarándoklást… - sóhajtott az idősebb lány.

- Telibe találtad!

- Pedig ha jó feleség akarsz lenni, akkor itt az ideje, hogy változtass a nézeteiden!

Seya nem válaszolt csak grimaszolva forgatta a szemeit. Erre Aya tovább folytatta a hegyi beszédet, nem is sejtve micsoda veszekedést robbant ki vele.

- Talán többet kellett volna olvasnod, társalognod, nyelveket és vallásokat tanulmányoznod, nem pedig csak folyton azokkal a mihaszna fegyverekkel gyakorlatoznod. Seya-chan ha nem vetted volna észre három nap múlva már nem leszel oniwabai, hanem a Nyolc Tartomány Úrnője. Ilyen pozícióban pedig megengedhetetlen…

- Urusai! – Seyako keserű dühvel ordított a hercegnőre.

Csend lett, még a madarak is elhallgattak a közeli fákon. A menetoszlop megállt, mindenki egy emberként meredt a fiatalabbik lányra.

- Mit tudsz te rólam Aya? Tizenöt évig szépen békében éltél nélkülem miközben én megjártam a poklokat! Mit tudsz rólam, na mit? Semmit, még is a vállamra pakolod a Tartomány összes terhét, amit te nem vagy képes elviselni! Kioktatsz a mihaszna fegyverekről, miközben ha én és az oniwaban-shu nem lennék téged és az egész családod már vagy ezerszer kiirtották volna! Kivédett meg mindig és minden korban titeket? Nem az oniwaban-shu? Erre jössz nekem a nagy tudományos gondolatiddal, miközben a könyveken kívül fogalmad sincs a világról! Azt hiszed, tudod mi történik körülötted csak azért mert van egy irodád ahova nap mint nap bemész és papírokat olvasol?

Most Aya nem válaszolt, hiszen annyira le volt döbbenve, hogy szavakat sem talált.

- Még élvezed is, hogy figyelmeztetsz, már csak három nap és a Nobunagák nagy világmegváltó terve sikerrel jár. Papolsz itt nekem, hogy nem veszem komolyan ezt a hülye, fárasztó semmire való utat, meg hogy nem akarok jó asszony lenni. Hát tudod mit, NEM AKAROK JÓ FELESÉG LENNI! Nem akarok semmilyen feleség lenni!

- Seya-neechan… - Aya azt se tudta él-e vagy hal-e.

Hosszú percekig farkas szemet néztek. Aya fekete szemeiben félelemmel vegyes gyötrődés ült ki, míg Seya kék szemei továbbra is villámokat szórtak. Aztán a néma csendbe követelőző korgás csendült.

- A jó rohadt életbe… - Seya megrántotta lova kantárját és az állat vékonyába vágott.

A következő pillanatban már messze eltűnt a következő kanyarban, maga mögött hagyva Aya hercegnőt és a katonákat. Ők még nagyon sokáig mozdulni sem bírtak.

- Hime-sama jól vagy? – törte meg végül a csendet a kis védelmi osztag kapitánya.

- Azt hiszem… - motyogta a lány – Induljunk!

A délutáni nap fénye meredeken sütött be a templom magasan vágott ablakain, narancs ívet rajzolva a fényes parkettán. A teremben a zavaros, füstölő aromától terhes levegőben aranyszemként csillogtak a porszemek a napfényben.

Valahol hátul a homályban, hova már nem ért el a fény, hatalmas aranyozott istenség szobra csillogott. Tövében virágcsokrok és gusztusosan elhelyezett ételek feküdtek. A szobor előtt körülbelül tíz ember térdelt két sorban. A legelső sorban a szentély főpapja két oldalán a vendégségbe érkezett hercegnőkkel, míg mögöttük a tanoncok imádkoztak. Mindannyian maguk alá húzott lábukon ültek, kezeiket a homlokuk magasságában összeillesztett tenyerekkel tartva. Mindenki behunyt szemekkel adta át magát az imádságnak.

Követelő, elgyötört gyomorkorgás törte meg az áhítatos némaságot. A második sorban a tanoncok összenéztek, míg elől mind a három ember arca más színt kezdett felvenni. A Houshi-sama már lila volt a méregtől, szemöldökei dühödten rángatóztak, míg az egyik oldalán a démon lány elfehéredve szorította össze remegő ajkait. A másik oldalon a korgó gyomrú egyén vörösre váltó fejjel szorította össze szemeit, miközben szája természetellenes módon görbült lefelé.

- Azt hiszem mára ennyi elég lesz! – sóhajtott mélyet a főpap, majd lassan felemelkedett és meghajolt a szobor felé.

Mindenki ugyan így tett.

- Oneto-kun, kérlek vezesd a hercegnőket a szobájukba!

Fiatal, kopaszra borotvált fejű fiú lépett elő, majd meghajolt a két nő felé. Azok ugyan ezt tették a Houshi-sama felé, majd kiléptek az imahely teraszára.

Néma csendben kerülték meg a nagy házat, majd a fiú elhúzta a szobájukat rejtő shouji ajtaját. Aya-san megköszönte a vezetést, ám még be sem fejezhette mondandóját, Seyako közbe vágott.

- Mond, hol van a konyhátok? - esett a fiúnak, mire az csuklott egyet ijedtében.

- Na-na-na de, Hime-sa-ama… Neked nem-nem szabad enned még 24 óráig…

- Nem azt kérdeztem mit szabad és mit nem, hanem hogy merre van a konyhátok!

- Seya, elég legyen! –Aya dühösen a lány vállára tette a kezét.

A két hercegnő pár pillanatig villámló tekintettel egymásra meredt. A helyzetet kihasználva a tanonc fiú közbe vágott, hogy feloldja a mérgesedő helyzetet.

- Hime-sama ha szabad ajánlanom vegyen inkább egy testet-lelket tisztító fürdőt. A szentély mögött kiépített csodálatos gyógyfürdőnk van…

- Onsenetek van? – hajolt közel az újra rémülten csukló fiúhoz Seyako.

- Hai, Hime-sama.

- Hát legyen, még egy kicsit kibírom! – azzal bevágta a fiú orra előtt a shoujit.

Még mielőtt Aya megszólalhatott volna gyors pillantásokkal felmérte a szobát, majd szaporán vetkőzni kezdett. Mire az idősebbik hercegnő összeszedte volna gondolatait ő már egyszem törölközőbe csavarva kis fürdőkosárral kezébe kilépett az ajtón.

- Seya-chan várjál meg! – Aya először a távozó után kapott majd gőzerővel vetkőzni kezdett.

Seyako egyszál törölközőben, kezében a bambuszkosárral zorijában csattogva vonult végig a ház folyosóján. Újra megkerülte azt, és a fedett folyósón elérte a szentély épületét, mit körül szintén gang futott. A lemenő nap utolsó fényei éppen ekkor sütöttek át a hatalmas pirosra festett toriin. (shintou szentélykapu) Ahogy a ház oldalához ért, hírtelen megpillantott egy nyitott ajtót. Az ajtó mögött szép szabályos 50 literes hordók álltak, az egyik előtt pedig ismerős alak guggolt. Az előbbi fiú fejtette szaporán a szakét.

A hercegnő arcára mindent bearanyozó mosoly szökött, majd gonosz csillogással szemeiben megköszörülte a torkát. A fiú erre rémülten összerezzent. Pár pillanatig farkasszemet néztek, végül Seya belépett, és határozott mozdulattal behúzta az ajtót és kosárkáját az egyik hordó tetejére rakta.

- Segíthetek valamiben Hime-sama? – a srác dadogni kezdett, majd ahogy végigmérte a lány hosszú vékony combjait, alakját alig fedő kis törölközőt, a gömbölyödő nagy melleket, egészen fültől nyakig vörösödött.

- Igen segíthetsz! – Seya édesen csücsörítve elmosolyodott és előre hajolt, mire a fiú úgy érezte, menten elájul.

Aya hosszú yukatában sebesen lépkedve haladt a folyósón. Magában éppen Seyakót korholta, mire a semmiből a lány ott termett előtte. Hírtelen elhúzódott egy shouji, és Seya-chan kilépett rajta kezében púposodó kosárkájával. Arcán földöntúli elégedettség ült.

- Konbanwa Aya-chan! – vigyorgott nővérére, majd erőteljes mozdulattal becsapta a tolóajtót.

Aya értetlenül döbbent arccal nézett vissza rá, mire Seyako sarkon fordult és eltűnt az onsen irányába. A hercegnő még pár pillanatig állt ott, majd szörnyű gyanúval elméjében ujjait a shouji mélyedésébe süllyesztette, hogy elhúzza azt. “Ha ez a szerencsétlen megtalálta a konyhát!”

Ám amit látott jóval meghaladta fantáziáját. Az ajtó finoman tovacsúszott, fénysugár szaladt be a padlón, fel egy elnyújtott lábra. A hercegnő hordókat pillantott meg, és szaké illata ütötte meg orrát. Aztán a hordó tövében egy elterült alakot is látni vélt, ki olyan angyalian mosolygott mintha a mennyországban lenne, miközben orrából vékony csíkban vérfolydogált. Még mielőtt a lány jobban szemügyre vehette volna az alakot, hírtelen megérezte, hogy testőrségük parancsnoka közeledik felé, ezért gyorsan bevágta az ajtót.

- Hime-sama Suwatari nagyúr futára érdeklődik hogy miként telt az első napotok…

A hercegnő mélyet sóhajtott majd követte a katonát.

Seyako kényelmesen könyökeit a kőpárkányon támasztva üldögélt az onsen kellemesen langyos vízében, miközben csészéjéből élete egyik legfinomabb szakéját szürcsölgette.

- Mennyei! – lehelte a gomolygó párába.

Nem is gondolta, hogy ennyire élvezni fogja ezt a kis kiruccanást. Lábait keresztbe fonva pihent egy kövön, mellkasáig vízben. Testére puhán simult az átázott törölköző. A szaké hamar megtette a hatását, Seya szemei csillogni kezdtek, míg arcára halvány pír ült.

- Isteni! – dünnyögte, miközben a tó felszínén úszó kiskosárból újra töltött.

A fasuma lassan megmozdult előtte, majd az ajtóban megjelent Ayasiho. Egy pillanatig egymásra bámultak, végül Seyako teljes lelki nyugalommal legurított egy újabb kortyot.

- Jóságos Kamik… - Aya lassan behúzta az ajtót – Milyen jó hogy most jelentettem apám futárának, hogy minden rendben megy…

- Mért Aya-neechan, látsz te itt valami rend ellenesett? – Seya körbenézett a bambuszkerítéssel körbevett fürdőhelyen.

Aya sóhajtott, majd mielőtt levetkőzött volna szintén körbe pillantott. A terület nagy volt, a forrás viszonylag apró, közvetlen a ház mögött. Vastag bambuszkerítés mindkét oldalról és azon belül csak néhány nagyobbacska bokor és pár üde zöld kúszónövény, melytől természetes varázs szállt a forrásra. Minden nyugodtnak és biztonságosnak tűnt, sehol egy rés a kíváncsi szemek számára, a genkan falapjai ragyogtak a tisztaságtól, a kikészített törölközők fehérnek és puhának látszottak, mint annak a rendje és módja. Az ég tiszta volt felettük, min a vékonyka sarlóalakú Hold már magasan járt, noha a foszladozó bárányfelhők nyugaton még narancs-vörös fényben fürödtek.

A hercegnő még is, valahogy furcsán érezte magát, de azért kibújt yukatájából magára csavart egyet a törölközőkből és besétált a kellemes vízbe. Sóhajtva merült el benne, s ahogy porcelán fehér bőrét megcsípte a kellemesen meleg víz, arca jólesően kipirult. Sajnálta, hogy a palotában nincsen ilyen kis természetes hőforrásuk.

Ezzel szinte egy pillanatban az egyik legtávolabbi bokorcsoport megrezzent. Halkan, először csak alig észrevehetően, majd lassú ringással pár zöld levél a felsöpört földre hullott. A két lány egy szívdobbanásnyi ideig megmerevedett, majd egy villanás és Seyako már kint volt a vízből.

Aya Himének sikoltani sem maradt ideje. Seya két határozott lépéssel elérte az ominózus bokrot és még mielőtt megkezdte volna a leselkedő begyűjtését azért igazított egyet törölközője csomóján. Kezeit bedugta a levelek közé, nem kellet sokat tapogatóznia ujjai hamar finomszövésű anyagot érintettek, majd megragadta, amit ott bent talált. Elméjét megfeszítette, mikor észlelte erővel nem bírja kiragadni az eszeveszetten kapálózó a végsőkig ellenálló kukkolót. Alakja egy pillanatra mintha derengeni kezdett volna a szürkületben, majd ahogy kezei között a súly könnyűvé vált, kiragadta a hevesen tiltakozó egyént biztosnak hitt búvóhelyéről.

Diadalittas kiáltással dobta át maga felett a kétségbe esetten kalimpáló idegent, aki kevéske repülés és halk kiáltás után hatalmas csobbanással állapodott meg az onsen vízében. Ekkor eljött a pillanat, amikor Aya akkorát sikoltott amekkora a torkán kifért.

Seya győztes mosollyal csapta össze kezeit, és csak ez után tudatosult benne, hogy a perverz leselkedőt egyenesen Aya Hime mellé röpítette. Ám addigra a fulladozó idegen hevesen köhögve és köpködve a vizet a felszínre jött. Nagy nehezen megtalálta a talajt lábai alatt, kiegyenesedett és felnyitotta tűzvörös szemeit melyekbe, belógtak ázott sötétkék tincsei. Páncélján patakokban csorgott lefelé a víz…

Folytatás következik…