Negyedik rész: A Professzor

„Hol az az egyetem?!” morogta Sesshoumaru. Kagome úgy döntött, nem megy bele a játékba. Ha nem mondja el értelmesen, hogy miért gyűlöli ennyire szegény profot, akkor nem mennek sehová.
„Miért kérted?” nézett rá ártatlanul.
„Oda kell mennem. Ha elintéztem ezt a fickót, megszabadulsz tőlem.” Kezdet lehiggadni. Kagome vállat vont.
„Ha te utálsz valakit, az valószínűleg nem gonosz, tehát nem hagyhatom hogy, bántsd. Nem megyünk sehová.” Jelentette ki. Sesshoumaru hidegen elmosolyodott.
„Nem gonosz…? Démonokat teremtett. Láttam.” Kagome elbizonytalanodott egy kicsit..
„Miért bízzak benned…?” Sesshoumaru izmai egy pillanatra megfeszültek… csak látszólag higgadt le, amit az arcára kiült vérszomjas vigyor is jelzett.
„Miért? Óh, ennek igen egyszerű oka van.” Közelebb ment a lányhoz… egész közel… Normális esetben Kagome szíve talán hevesebben vert volna, de a hideg hangtól, ahogy a lágyan a fülébe suttog, borsódzott a háta… „A kezedben vagyok, amíg rajtam van ez a lánc… amíg rajtam van… de szerinted ha átváltozom, melyik az erősebb… a démoni testem vagy a nyamvadt láncod…?” Kagome ijedten elhátrált. Most fogta csak föl, hogy milyen veszélyes játékot játszik valójában…
„N… nem…! Nem teheted…! Túl feltűnő lennél…” De maga sem hitte el, amit mond.
„Igen…Pontosan…” A szemei összeszűkültek, ahogy végignézett a városon… „Szép világ… de még nem mutatott nekem semmi olyat, ami megtudna állítani… és ha mégis…” az utolsó szavakat már szinte köpte, akár a mérget… „..szerinted mennyi áldozat lenne…? Egy ilyen nagy városban…” Kagome szemei előtt megjelent a Tokió belvárosában tomboló Sesshoumaru képe… ahogy egyetlen mozdulatára egész toronyházak dőlnek romba… és végül a nehéztüzérség leteríti, de milyen hatalmas árat fizetnek érte… nem bírta elviselni, még a gondolatot sem. Rákiáltott.
„Nee! Hagyd abba!!! Rendben! Elviszlek az egyetemre.” Kicsit összeszedte magát… végül is, a lánc csak jelent valamit… „Egy feltétellel.” Sesshoumaru mélyet sóhajtott.
„Mi lenne az?”
„Hagyod, hogy beszéljek vele. Ha gonosz a tiéd… de ha nem, akkor elfelejted az egészet. És ne próbálj meg kibújni az alku elől…”tette hozzá gyorsan „…hidd el nekem, nem ér annyit, hogy megöld magad miatta, Sesshoumaru.” Remélte, hogy ezt az utolsó érvet sikerülte elég keményen hangsúlyoznia. Sesshoumaru gúnyosan elmosolyodott..
„Már nem is vagyok Sessy? Pedig kezdett tetszeni. Mutasd az utat.”

Az egyetem valójában elég közel volt. Persze, gyalog egy óra volt az út, de Kagome nem akarta megkockáztatni, hogy Sessel fölszáll egy buszra. Reggel talán még megtette volna, de ez az utolsó párbeszéd gyökeresen megváltoztatta a véleményét… Jóképű ide, védelem oda, akkor is csak Sesshoumaru marad. A hallgatók hamar útbaigazították a prof Asami irodájába. Bekopogtak, mire az öreg szórakozott hangja invitálta be őket. Az iroda kicsi volt, egyetlen asztallal, ami mellett a prof ült és éppen teázott. Amikor Kagome belépett, mosolyogva végignézett rajta.
„Szia! Emlékszem rád, az új osztályomba jársz. Várj, ne segíts!” egy kicsit elgondolkodva méregette „Kagome, igaz?” A lány bólintott. Az öreg elmosolyodott. „Bizony, egész jó az arcmemóriám. És, kit tisztelhetek az úrban? Az apukád?” Sesshoumaru eddig lesütötte a szemét és a kalaptól nem látszott az arca, de most lassan felnézett, egyenesen a professzor szemébe. Asami arcára lassan kiült a döbbenet, majd átalakult tömény rettegéssé… alig bírta kinyögni.
„Te… te…itt? Ho…hogyan…?” Sesshoumaru nem válaszolt szavakkal, de a szeméből az öreg kiolvashatta a halálos ítéletét. A szellem egyetlen hang nélkül támadásba lendült. Illetve, lendült volna, ha Kagome nem számít erre a fordulatra, de így még maradt ideje kimondani a varázsigét.
„Fekszik!” mire Sesshoumaru hasra vágta magát az iroda padlóján. A profnak elfújták a félelmét és érdeklődve állt föl, hogy közelebbről is szemügyre vegye a szellemet.
„Hmmm… érdekes…nagyon érdekes…” Majd Kagomere nézett. „Kagome… amikor „odaát” jártam, találkoztam démonokkal, akik rettegve beszéltek egy félvérről és a csodálatos papnőről, akit Kagomenak hívnak… te lennél az akiről beszélnek? Igen, csak te lehetsz az…Istenem, milyen régóta kereslek… Sesshoumarut is úgy találtam meg, hogy téged kerestelek… reméltem, hogy elvezet majd hozzád, de azt nem gondoltam volna, hogy itt…és így találkozunk…” Kagome megszakította a szóáradatot, amikor a prof végre levegőt vett.
„Igen, én vagyok az a papnő.”
„Igen, értem. Ebben az esetben szükségem van a Shikon gyöngyre.” Jelentette ki kertelés nélkül. Kagome megrökönyödött.
„Tessék?! Minek? És egyáltalán, ki maga?” Hátrébb lépett. „Figyelmeztetem, ne tegyen hirtelen mozdulatokat… ha kell, elengedem…” Sesshoumaru hörögve helyeselt…
„Igen… engedj el… hidd el, gyorsan megoldom…” A prof elmosolyodott és visszaült a székére.
„Tényleg, milyen faragatlan vagyok. Betolakodtam a világotokba. Tartozom egy magyarázattal. Addig is foglalj helyet. Egy teát esetleg?” Kagome körbenézett, majd jobb híján leült egy rakás papírra.
„Nem kérek, köszönöm…” Egy percnyi hallgatás következett, amíg Asami a teáját kortyolgatta. Majd Kagome bizonytalanul megszólalt… „prof…?” Az öreg felriadt.
„Igen..? Ki? Ja, a magyarázat. Remélem, türelmes ember vagy, mert egy kicsit hosszú lesz. Tudod, mindig is érdekelt az okkultizmus. Ez foglalkozási ártalom lehet, mint fizikus, jól eset kicsit elszakadni a materiálistól, a kézzelfoghatótól. Volt egy társam, mondhatom, hogy egy barátom, egy biológus, akivel hobbiból az úgynevezett „paranormális” jelenségeket kutattuk. Egyik kutatásunk során egy ősrégi tekercsben megtaláltuk a varázsvessző elkészítésének a módját. Tudod, az a fadarab, amivel állítólag olajat lehet keresni. A szöveg szerint ara nem jó, viszont úgynevezett démoni energiákat lehetett vele lokalizálni. Mi nem nagyon hitünk benne, de azért megcsináltuk, hiszen olcsó volt, és amúgy is élveztük. Aztán eljött a nagy nap. Mondanom sem kell, olajat nem találtunk egy decit se. Viszont valami mást annál inkább… Nem hittünk a szemünknek. Egy hatalmas… de nem, nem hinnétek el. Inkább megmutatom. Rendben?” Egy kopogás szakította félbe a profot. Majd az illető egyből benyitott.
„Üdv, doki, csak a dolgozatomat jöttem leadni, már itt sem vagyok.” Mondta a hallgató, letett egy köteg papírt az asztalra, majd távozott, de azért az ajtóból vissza fordult, csodálkozó arckifejezéssel…
„Öhm.. doki… ha nem vagyok indiszkrét, miért fekszik az a fickó a padlón…?” A prof szemrebbenés nélkül válaszolt.
„Fizikai kísérlet.” A diák vállat vont és elment.
„Na, mit mondasz? Bízol bennem? Engedd el Sesshoumarut, és nincs félni valód. Itt nem vagyok több, mint aminek látszom, tehetetlen vagyok ellene.” Kagome megcsóválta a fejét.
„Önben egyre inkább kezdek bízni. Benne nem bízom. Semmi nem gátolná meg abban, hogy újra önnek rontson…”Sesshoumaru közbeszólt.
„A szavamat adom.” Kagome leguggolt hozzá.
„Tessék…? Mit mondasz?”
„Nem fogom bántani, az apám csontjaira esküszöm! Csak eressz már el, a padló csupa por. Mindjárt kidobom a taccsot…” Kagome elgondolkodott… Sesshoumarunak mindig is fontos volt, hogy ő is tisztavérű, akárcsak az apja… Ez nagyon súlyos fogadalom… Vett egy mély levegőt és…
„Rendben.” Sesshoumaru lassan föltápászkodott. Leporolta az ingét és gyilkos pillantást vetett a profra.
„Szerencséd. De egyszer még elkaplak.” Asami vállat vont.
„Tőlem. Úgyis jövök eggyel. Emlékszel. „Ha méltó leszel rá.”” És hangosan kacagni kezdett. Sesshoumaru elvörösödött fejjel követte őket. Kagome nem értett semmit, de mivel láthatólag Sessyt zavarta a dolog, ő csak halkan kuncogott.

A prof elvitte őket kocsival. Sokáig utaztak, legalább egy óráig. A város szélén túl, a dombok között, egy magányos házban lakott Asami. Most oda mentek. Amikor kiszálltak, az öreg előre sietett. Amikor követték a házba éppen, telefonált.
„… igen, igen, ahogy mondtam. A betegsége miatt sok időt kihagyott, úgyhogy most nálam van és korrepetálom. Igen, persze, hazaviszem, ha végeztünk, viszlát!” Letette, elviharzott mellettük, ki az ajtón és elindult a ház mögé.
„Gyertek, erre van. Amúgy a szüleiddel beszéltem. Már sötétedik, gondoltam, szólok nekik, hogy ne aggódjanak.” Kagome meglepődött. Érdekes ember ez a prof, néha nagyon képes figyelni mindenre, de gyakran kihagy… talán csak öregszik…
„Erre, erre, itt van benn a fészerben…” Beléptek a fészerbe, ahol az öreg már nyitotta is a csapóajtót. Lementek egy létrán, majd egy hosszú lejtős folyosó következett… Lassan szélesedett…Sesshoumaru megszólalt.
„Egy domb alatt vagyunk…” A falak lassan megváltoztak. Mintha valaki a saját körmével vájta volna ki a járatott, életének utolsó agóniájában… Kagomet kirázta a hideg… Sess folytatta… „A halál szagát érzem…nem a rothadás és a pusztulás bűzét… éppen ellenkezőleg…egy nagy, magasztos halál… Végre valami kellemes szag.” Kagome megborzongott. Ő is ezt érezte, de neki egyáltalán nem tetszett… A folyosó véget ért. Az öreg megtorpant és a lámpájával a falakra világított.
„El tudjátok olvasni?” A kőbe ábrák voltak kaparva… valószínűleg ugyanaz a valaki kaparta bele őket, aki a járatot vájta… a kemény, éles vonalak szenvedésről, fájdalomról árulkodtak…Kagome nemet intett… már nem tudott beszélni…Sesshoumaru is megcsóválta a fejét.
„Egy szót sem.” Mondta bizonytalanul. Az öreg vállat vont.
„Kár érte. Elég régóta dolgozom rajta, de semmire nem jöttem rá… pedig ha egy kis útmutatásunk lett volna, próbálkozások helyett, talán ma már… de ezt majd bent. Gyere, Sesshoumaru, segíts. Lökd arrébb ezt sziklát.” Sess vállat vont és engedelmeskedett. A szikla könnyedén arrébb gördült és mögötte feltűnt még egy folyosó… nem, egy terem… egy hatalmas terem. Semmit nem láttak belőle, amíg az öreg oda nem botorkált egy kapcsolóhoz, amit ők nem láttak. Valószínűleg hihetetlen költségek és fáradságok árán bevezette ide az áramot, mert amint megnyomta, sorban felgyulladtak a terem falán a reflektorok és megvilágították azt, ami miatt ez a hely igazán fontos lehet.
Kagome hangosan felsikoltott és még Sesshoumarunak is leesett az álla.