Harmadik rész: Kötelék (prológus)

Kagome befejezte a készülődést. Minden holmit összepakolt. Most egy hosszabb időt fog otthon tölteni. Hiszen amíg Inu Yasha nem épül föl, nem tudnak Shikon szilánkokat keresni. És így semmi értelme nincs, hogy itt maradjon. Eredetileg, csak két- három napra tervezte, de a tegnapi után a félvér sebei felszakadtak, úgyhogy elhúzódhat a dolog akár egy hétre is. Mindenkitől szépen sorban elköszönt, hiszen ez azon ritka alkalmak egyike, amikor úgy megy el, hogy nem veszett össze Yashaval. Éppen készült beugrani a kútba. Amikor egy erős kéz durván visszarántotta és elterült a földön. Újdonsült testőre állt közte és a kút között.
„Nem tudom, miért akarsz beugrani, de megvédelek, ha kell magadtól is.” Sango és Miroku rögtön megjelentek valahonnan és közibük ugrottak, fegyverrel a kézben.
„El a kezekkel, démon!” kiáltotta Miroku. Sesshoumaru nem mozdult. Kagome először nem értette a helyzetet, de aztán leesett neki. Elnevette magát és lassan feltápászkodott. Elment a döbbent Sangoék között és a szellemre mosolygott.
„Jaj, Sessy, de buta vagy. Nem akartam öngyilkos lenni. Csak haza m..” itt elharapta a mondatot. De már így is túl sokat mondott. Sesshoumaru megértette a helyzetet.
„Úgy. Szóval ez az összeköttetés a te világos és e között.” Elmosolyodott. „Akkor veled megyek.” A társaságnak egy emberként esett le az álla.
„Mi…mi…?” dadogta Kagome. Közben Kaede is megjelent valahonnan.
„Mi a gond, gyermekem? A kutyussal van valami?” Sessnek ökölbe szorult a keze.
„Igen, vénség. Velem. Kagomevel fogok menni. És nem tudtok megakadályozni. Vagy… tennétek egy próbát?” Kérdezte vicsorogva és megropogtatta a kezeit. Kaede előszedett egy nyakláncot és odaadta a szellemnek.
„Nem akar megakadályozni senki. Csak vedd ezt föl.” Sess átvette a nyakláncot és gyanakvóan méregette.
„Ez mi?” Kagome megértette a dolgot.
„Sessy, vedd föl. Különben nem jöhetsz velem. Hidd, el bármilyen jó vagy, egy idegen világban le tudlak rázni.” Sesshoumaru először ellenkezni akart, de aztán belátta, hogy van abban valami, amit a lány mond. Vállat vont és fölvette a láncot. Kaede gonoszul elvigyorodott.
„Lányom, tudod, mi a dolgod.” Kagome elkiáltotta magát.
„Fekszik” mire Sesshoumarut a saját izmai préselték bele három centi mélyen a laza talajba. Alig bírta felemelni a fejét és földdarabokat köpködve, dühösen kérdezte.
„Milyen ördögi varázslat ez?! Ezt alkalmaztátok a bolond öcsémen is?!” Kaede magyarázni kezdte.
„Igen, csak neked önként kellett felvenned, mert erősebb vagy nála. És a tiédet még kiegészítettem azzal, hogy amíg rajtad van, nem mehetsz el Kagometől száz méternél távolabbra.” Kagome bólintott.
„Bizony Sessy, ez a feltétele, hogy velem gyere.” Kinyírom! Széttépem!- gondolta Sesshoumaru.- Ennél még az unalom is jobb volt. Soha nem gyűlöltem még senkit ennyire, mint azt a Vadászt!- de fennhangon csak ennyit préselt ki az összeszorított fogai között.
„Vállalom.” A varázslat engedett és fel tudott kelni, majd követte Kagomet a kútba. Nem is érzett izgalmat egy új világ felé tartva. Minden gondolatát a Vadász elpusztításának minél fájdalmasabb módozatainak kiötlése kötötte le.
Kint Miroku bizonytalanul nézett Sangora.
„Te is hallottad, hogy Sessynek szólította?” Sango vállat vont.
„Inkább nem.”

A vacsora igen érdekesen telt. Shota mindenáron Sesshoumaru füleit akarta megfogni, hogy lássa, hogy ugyanolyan puhák-e, mint Inu Yashaé. Aztán persze elszontyolodott, amikor rájött, hogy nem. A nagyapa pedig folyton az idegen világról kérdezgette. Még az a szerencse, hogy a szülei nem voltak otthon… Amikor vége volt az étkezésnek, Kagome vett egy nagy levegőt és felvezette Sesshoumarut a szobájába. Leterített a földre egy pokrócot.
„Rendben, itt fogsz aludni.” A szellem meglepődött.
„Itt? A szobádban?” A lány bólintott.
„Igen. Nem kockáztathatom meg, hogy ne legyél szem előtt.” Odasétált az ablakhoz és kinyitotta. Örömmel szívta be a tiszta tavaszi levegőt, de egy halk krákogásra vissza fordult. „Mi a gond, Sessy?” Hmmm… nincs jó bőrben. Mintha hányingere lenne…
„Az egész világotok… bűzlik. Mindenhol füst és mocsok szaga… Émelyítő…” Kagome elbizonytalanodott.
„Inu Yasha jól bírta…”
„De én tisztavérű vagyok. Az én orrom érzékenyebb.” Majd rövid hallgatás után hozzátette. „De ne aggódj, nem maradok sokáig. Most már biztos, hogy az a szánalmas Vadász erről a világról való.”
„Kicsoda? Erről a világról…? Még valaki? Miről beszélsz?!” Sesshoumaru elfordult.
„Felejtsd el. Ez az én ügyem.”
„Ez fontos lehet! Ha még valaki talált egy átjárót…!” A szellem elvigyorodott, de ezt Kagome nem láthatta. Bár a gyilkos hang jelezte, hogy mi vár arra a fickóra.
„Ne aggódj. Ha megtalálom, nem lesz vele gondotok.”
Sesshoumaru nem volt hajlandó többet mondani. Kagome viszont nem tudott jól aludni…

„Viszlát, nagypapa! Megyek suliba!” lépett ki Kagome az ajtón. Alig tett meg pár lépést az utcán, amikor egy kiáltást hallot.
„Hé, nem feledkeztél meg valamiről?” Amikor visszafordult, Sesshoumarut látta, aki tőle egy száz méterre törökülésben lebegett a járda fölött. „Tudod, nem mehetek el egy bizonyos távolságnál messzebbre. De ez azt is jelenti, hogy te sem rázhatsz le.” Kagome megcsóválta a fejét.
„Rendben. Kihagyom az első órát, amíg keresünk neked valamilyen ruhát. Nagyon feltűnő vagy így.” Visszamentek a Kagomeek házába. Egy kisgyerek kinézett valahol az ablakon. Az anyja nem hitte el neki, hogy egy furcsa kék ruhás bácsi a járda fölött lebeg.
Kagome nagyapja adott ruhákat Sesshoumarunak. Az öreg láthatóan élvezte, hogy „megtervezheti” valakinek a kinézetét. Egy fél óra után beengedte Kagomet is.
„Késsz van.” Mondta nem kis büszkeséggel. A lánynak leesett az álla. Ott állt… nem, nem Sesshoumaru. Hanem egy elképesztően jó pasi, gyönyörű, fésült ezüst hajjal és ragyogó arany szemekkel… a tiszta, fehér ing, kieresztett felső gombbal csak még inkább feltűnővé tette, de az élre vasalt fekete nadrág végképp hasonlatossá tette egy egyetemistához. Az összképre pedig az apja fekete kalapja tette fel a koronát. És amikor elmosolyodott, Kagome teljesen elolvadt. Egy pillanatra majdnem elfelejtette Inu Yashat. A nagyapja hangja térítette magához.
„És ez még mind semmi. Kérdezd meg tőle mennyi az idő.” Kagome bizonytalanul engedelmeskedett.
„Mennyi az idő, Sessy?” Akár egy rajzfilmben, Kagome szinte látta a rózsákat és a csillogást Sesshoumaru körül, amint egy laza mozdulattal hátrébb rázta az ingujját és megnézte az óráját. A selymes, lágy hang csak hab volt a tortán.
„Izé… a rövidebb pöcök a nyolcason áll, a másik meg a hatoson…”
Hát igen, semmi nem lehet tökéletes.

Az iskola felé az úton mindenki megfordult utánuk. Sajnos, nem sikerült Sesshoumarut kevésbé feltűnővé tenni, de most már legalább nem volt idegen szerű. Amikor odaértek, Kagome megállt az ajtó előtt.
„Rendben, ide már nem jöhetsz be velem. Mi legyen?” Sesshoumaru vállat vont.
„A száz méter nyílván egy száz méter sugarú gömböt jelent. Majd a tetőn megvárlak.” Kagome bólintott. Sesshoumaru bizonytalanul folytatta. Láthatólag nehezére esett kérdezni valamit, de túltette magát a megaláztatáson. „Izé…mik azok a gyors fémkoporsók az utakon…?” Kagome értetlenül nézett rá, majd lassan megértette.
„Ja, az autókra gondolsz. Azokkal közlekedünk.”
„Érzem, hogy belőlük jön a legtöbb bűz. Miért nem pusztítjátok el őket?” Kagome meglepődött.
„Elpusztítani? Miért? Mi alkottuk őket…” Sesshoumaru elmosolyodott.
„Ti alkottátok? Ti emberek rosszabbak tudtok lenni bármilyen démonnál… és észre sem veszitek….” És ezzel felugrott a négy emelet magas épület tetejére.

A barátnői azonnal körülállták Kagomet és mesélni kezdték, hogy mi minden történt, amíg ő éppen tüdőgyulladással feküdt otthon. A legnagyobb hír egy új fizikatanár érkezése volt, aki állítólag az egyetemen professzor, csak szeret személyesebben tanítani, de erre ott nincs lehetősége, ezért elvállalt néhány osztályt. Nagyon kedves embernek tűnt, olyan 40 és 50 között. Már őszült és kezdett pocakot ereszteni, de jól tartotta magát. Ami nagyon nagy derültséget keltett, hogy időnként a szék mellé akart leülni és gyakran nem találta a krétát, amit éppen a kezében fogott. Tehát egy igazi, szórakozott professzor volt, de nagyon szemléletesen tudott magyarázni. Kagome, ha nem is élvezte az órát, de legalább nem unta annyira, mit általában és már ez is nagy szó. A nap végén éppen a barátnőivel beszélgetett, amikor a prof sétált el mellettük. Furcsa volt, vidáman köszönt mindenkinek, nekik is, majd beszállt a kocsijába és elhajtott az egyetem felé. Hirtelen Sesshoumaru jelent meg Kagomejek mellett.
„Te lány!”
„Ez ki? Még egy barát?” Kérdezték a barátnői furcsán méregetve őket. Kagome alig győzött tagadni.
„Nem, dehogy!”
„Aha. Akkor inkább magatokra hagyunk, az „ismerősöddel” Játszatok csak.” És eltűntek.
„Ne..! Ne menjetek!” Sesshoumaru türelmetlen hangja szakította félbe.
„Ki volt ez az ember?! Aki az előbb elment azzal… az autóval.”
„Ja, az? Csak a fizikatanár. Szerintem az egyetemre mehetett folytatni valami kutatását. Miért kérded?” Sesshoumaru tágra nyílt szemekkel és ökölbeszorult kezekkel, a dühtől remegve meredt a tanár után.
„A Vadász… a nyomorult senkiházi szagát érzem rajta!”