Második rész: Furcsaságok

„Az istenit neki, ne kövess már!”- kiáltott Kagome. Furcsa egy helyzet volt. Soha nem gondolta volna, hogy a nagy Sesshoumaru-val egyszer beszélni fog. Ráadásul így, ilyen stílusban. De miután egy órán keresztül követte fáradhatatlanul, viszont azt meg rezzenéstelen arccal végig nézte, ahogy szedegette a gyógynövényeket a csalán közül, kicsit kezd idegesítő lenni. Segíteni persze meg sem próbált. Megpördült és rákiáltott.
„Hallod, amit mondok? Tűnj már el!” Sesshoumaru megállt, tőle másfél méterre. Nem túl közel, de messze nem elég távol… Nem szólt semmit, csak üres tekintettel nézte.
„Rendben. És most maradj így.” Lassan megfordult és elindult, tovább az ösvényen. Nem hallotta maga mögött a lépéseket… Egy öt perc után megemberelte magát és átpislantott a válla fölé. Sesshoumaru ugyanúgy állt, ugyanolyan távolságra, még mindig némán. Kagome már nagyon feszült volt.
„Mi az istenért követsz? Honnan veszed ezt a marhaságot?” Sesshoumaru nem válaszolt. Yaken viszont önállósította magát.
„Sesshoumaru nagyúr isteni volt! Jött az a vadász és megsértette, de ő aztán nem hagyta magát. Megölte az összes démont és a tó szellemét is, de amikor a csuklyást elkapta volna, az gyáva módon elmenekült…” Ezt egy levegővel elhadarta és már kezdte volna a következő mondatot, amikor Sesshoumaru végre megszólalt.
„Yaken…” A vakarcs azonnal térdre esett.
„Fogd be.” Yaken ijedten hajlongani kezdett.
„Igenis, nagyuram. Bocsásson meg nekem, nagyuram.” Kagome nem tudott ellenállni a jelenetnek és elnevette magát. A csengő kacagásra még Sesshoumaru is felfigyelt és csodálkozva nézett a lányra. Eszébe sem jutott dühösnek lenni, annyira meg lepődött. Kineveti! Egy halandó! Kagome két lélegzetvétel között megjegyezte.
„El sem hiszem. Te lennél a nagy Sesshoumaru, akitől annyira féltünk?” és tovább kacagott, ahogyan csak egy ártatlan lány tud. Majd csillogó szemekkel ránézett.
„Tudod mit? Nem kérdezek többet. Nem is tűnsz olyan veszélyesnek.” Sesshoumaruban gyűlt a méreg. Mit képzel ez magáról?! „Úgy tűnik, tényleg csak megvédeni akarsz. Gyere nyugodtan.” Nincs szükségem az engedélyedre!!- ordította a hatalmas kutyaszellem magában, de nem mutathatta ki, hogy dühös. Csak némán csikorgatta a fogait. A lány vidáman folytatta.
„De a Sesshoumaru nem tetszik, túl hosszú. Mostantól Sessy-nek foglak becézni, jó? Gyere, Sessy, menjünk. A többiek már aggódhatnak miattam.”
Sesshoumaru gondolatait nehéz lett volna ebben a pillanatban összefoglalni, de a domináns szavak mindenképpen az „Aaarrrgggh” és a „megölöm azt a rohadékot” voltak. Végül vicsorogva követte Kagomet.

Kaede kunyhója ajtaja csikorogva kitárult. Sango azonnal felugrott és oda sietett.
„Kagome, hol a fenében voltál? Inu Yasha-t alig bírtam vissza fogni, hogy utánad menjen. Csak a sebei miatt tudtam megállítani. Miroku már téged keres az erdőben. Én itt maradtam, hogy vigyázzak az öregre, meg Shipora.” Végül megállt és csak kérdően nézett Kagomera. Aki lassan, hebegve magyarázkodni kezdett.
„Hátőő…izé… hoztam gyógynövényeket.” Mutatta az anyónak. De még mindig kerülgette az igazán fájdalmas témát. Végül kibökte.
„Hátizé… lenne egy fontos kérdésem. Hol fog ő aludni?” És kilökte az ajtót, hogy a bent lévők is meglássák Sesshoumarut. Először nem történt semmi, csak mindenki állt, ült, vagy éppen feküdt leesett állal. Aztán a hideg hang csak rátett még egy lapáttal.
„Üdv” És erre elszabadult a pokol. Sango védelmezően az anyó elé állt, Inu Yasha pedig minden sebe ellenére felpattant és hörögve rávetette magát. Természetesen hiába. A mozdulatai még lassúak voltak és darabosak, Sesshoumaru öklével a gyomrában ájult el újra. A szellem mélyet sóhajtott.
„Valaki vigye innen ezt a bolondot.” Majd amikor senki nem reagált, odadobta Yashat az ágyra. „Többet nem fogok foglalkozni vele.” Kagome vigyorogva próbálta enyhíteni a helyzetet egy kis gyenge viccelődéssel.
„őő… Hazáig követett, megtarthatom…?” Sango még mindig remegett, legelőször az öreg Kaede nyerte vissza a lélekjelenlétét.
„Nem tudom mi folyik itt, lányom, de az” mutatott az ajtóban ácsorgó Sessre „nem teszi be a lábát a kunyhómba.” Majd lassan elmosolyodott. „És igazán helyes kutyus, megtarthatod.” Sesshoumarunak elakadt a lélegzete, majd eltorzult arccal kilépett a kunyhóból és bevágta maga mögött az ajtót. Aznap már sokadszorra esküdött meg, hogy egyenként tépi ki a titokzatos Vadász végtagjait, ha egyszer megtalálja. Csak sajnos ehhez Kagome a kulcs.

Miroku megtalálta többórás keresés után megtalálta Kagome lábnyomait az ösvényen, és mivel a kunyhó felé haladt, megnyugodva ő is elindult vissza felé. Amikor a kunyhóhoz ért, igen kellemes látványban volt része. Egy hosszú hajú, kecses alak állt a kunyhó mellett. Miroku nem látott mást, csak a gyönyörű ezüst haját, de biztos volt benne, hogy a nő nagyon szép. Lassan odalopózott és átölelte… Milyen romantikus! Kettesben, a holdfényben, egy szép ismeretlennel! Érezte a finom kelmék súlyát, és alatta a meleg test vonzását… Biztos volt benne, hogy kérdése ezúttal megértő fülekre talál…
„Lennél a gyermekem anyja?” duruzsolta a füleibe… A hideg, gúnyos válasz meggyőzte, hogy igen súlyosan tévedett.
„Sajnos nem közösködöm halandókkal.” Miroku rémült ordítására a többiek is kirohantak a kunyhóból. Miroku a földön fekve a botjával hadonászott és folyamatosan kiáltozott.
„Itt van! Sango, segíts! Szójatok Inu Yashanak!” Sess egy mély sóhajtás után Kagomehez fordult.
„Tudom, hogy önszántamból vagyok itt, de azt már akkor sem viselem el, hogy egy elmebeteg szerzetes a gyermeke anyjává akarjon tenni.”
Nem igazán lepődött meg, amikor kinevették. Egy pillanatig majdnem a határán volt, hogy most véget vet az egésznek, de nem tudta kiverni a fejéből a nyamvadt halandó hangját. „Védd, amíg méltó nem leszel”, Úgyhogy csak nyelt egyet és morogva elfordult.

„Szóval te” mutatott Miroku Kagomera. „Azt állítod, hogy ő” bökött ki az ablakon, Sesshoumarura utalva „megmentett egy sáskadémontól és most meg akar védeni. És hazáig követett, ennek érdekében és nem tudod lerázni.” Kagome bólintott. Eddig körülbelül háromszor mondta el a történetet, de még mindig nem hitte el senki.
„Dióhéjban. Hadd maradjon. Sessy igazán nem fog bántani senkit” Miroku megrázta a fejét.
„Itt nekem valami bűzlik. Biztos akar valamit.” Inu Yasha közben magához tért, eddig csak hallgatta a beszélgetést, de most közbeszólt.
„Nem akarom védeni, de szerintem megbízhatunk benne.” A többiek meglepve hallották ezt a kijelentés, végül Sango adott hangot először a kételyeinek.
„Biztos vagy ebben? Végül is… meg akar ölni…”
„De minden ellentét ellenére, mégis a bátyám és ismerem. Valahogy érzem rajta, hogy ez most nagyon fontos neki és bármit hajlandó elviselni, hogy megvédje Kagomet. Csak azt nem értem, miért?” Miroku bizonytalanul jegyezte meg:
„Nem lehet, hogy…?” A válasz kórusban érkezett, mindenki mástól.
„NEM.”
„Jó, csak felvetettem.”