Viharos szerelem
by hanyou-Arisa

1. fejezet.
Egy belvárosi gimnázium tornatermében nagy csata folyt. Focimeccs: fiúk a lányok ellen. A lányok kapujában egy nagyjából 16 éves, átlagos testalkatú, hosszú aranybarna hajú lány állt. Pólójára festve a neve: Sora. Vele szemben egy fiú megindult a labdával, de még mielőtt elért volna a kapuhoz, elvették tőle. Sorát közben könnyű szédülés kapta el. Szokott ez így lenni vele, ha felizgatja valamin magát. Nem is törődött vele túlságosan. Közben a fiú visszaszerezte a labdát, és őrült sebességgel kezdett el rohanni vele a kapu felé. Sora már készen állt, hogy kivédje a labdát, ám ekkor meglódult vele a világ. Mire elmúlt a szédülése, már nem tehetett semmit, a labda egyenesen a gyomrába vágódott, ő pedig nekizuhant a kapu mögött lévő kemény kőfalnak. Aztán már csak annyit látott, hogy a tanár meglódul felé, aztán se kép, se hang.
Sora szinte azonnal magához is tért.
- Tanár úr, mi történt? - kérdezte, miközben felült.
- Eltalálta a labda és beverted a fejed a falba. De jól érzed magad?
- Ö… igen… Azthiszem.
- Tessék, itt az öltöző kulcsa. Menj ki, és hozd rendbe magad - utasította a lányt a tanára.
Sora ki is sietett az öltözőbe, bár közben többször is nekitántorodott a falnak. Igazából szörnyen érezte magát. Fájt a feje, és a hátában is furcsa lüktetést érzett, bár nem tudta miért. Az öltözőben megállt a csapnál, és megmosta az arcát. Egyre jobban szédült. Ekkor vette észre, hogy valami végigfolyik a hátán. Lenézett a földre és vért látott. Sok vért. Az ő vérét. Amikor a falhoz vágta őt a labda, részben beleállt a hátába az a vasdarab, amihez a hálót szokták hátul fogatni. Nem látták, hogy vérzik, mivel vérvörös pólót hordott, és amúgy is csak akkor indult meg a vér, amikor kifutott a teremből. Nyilván a mozgástól és a további ütközésektől. Közben Sora érezte, hogy megint közeledik a pillanat, mikor el fog ájulni. A kérdés csak az, hogy magához tér-e majd, hiszen sok vért vesztett. Már a saját vérében állt. Lerogyott a földre, már alig látott valamit. Aztán hirtelen kicsapódott az öltöző ajtaja, vége lett az órának. Az első jövevény mikor meglátta Sorát sikoltozni kezdett. Erre a lány felkapta a fejét. Új erő töltötte el testét. Már nem szédült. Viszont a többiek:
- Nézzétek a szemét! - kiáltott az egyik lány. - Vérvörös!
- És az arcán… azok a csíkok… - szólt egy másik.
Sora lassan felállt, és egyenként társai szemébe nézett. Aztán megszólalt:
- Tűnjetek el előlem! - és megvillant a szeme.
- De hát…
- Tűnés! Különben miszlikbe szaggatlak!
A lányok erre elrohantak vissza a terem felé, hogy szóljanak a tanárnak. Sora pedig utánuk. Hirtelen átugrott a lánycsapat felett, és egyenesen az éppen kiérkező tanár előtt ért földet. Azonnal elkapta a tanárt a nyakánál, és felkente a falra.
- Maga nem törődött velem - morogta Sora a szokásos hangjánál sokkal mélyebben. - Hagyta volna, hogy meghaljak.
- Mi- miről beszélsz te?
- Az igazságról, ostoba fajankó! - és ezzel bevágta a férfit a testnevelői leghátsó sarkába. Aztán visszament az öltözőbe. Megint elkapta a szédülés, Leült egy padra, lehajtotta a fejét, és pár perc múlva, mikor újra felnézett már ismét önmaga volt. Begyógyultak a sebei. Már nem volt szüksége a benne lakozó szellem erejére.
Sora arcán végigfolytak a könnyei, nem tudta, mi történik vele. Hiszen előbb még a halálán volt, aztán meg ő ölt meg majdnem valakit. És mi történt a sebeivel? És miért nem mernek bejönni az öltözőbe az osztálytársai? Hát persze, azért mert rátámadt a tanárra. De hát akkor miért mondták azt is, hogy vörös a szeme és csíkok vannak az arcán? Odament a tükörhöz, és belenézett.
- Szentséges szellemek! - kiáltott fel, mikor meglátta arcképét. Közelebb lépett a tükörhöz, és újra belenézett. A szeme most nem volt ugyan piros, de… sárgán ragyogott!
Sora összekapkodta a cuccait. és sűrű könnyek között elfutott hazafelé. Nem volt jobb ötlete… Az anyja talán tudja, mi folyik itt.
10 perc múlva haza is ért. Kivágta az ajtót, és berontott a konyhába, ahol az anyja éppen az ebédet főzte.
- Mi történt kicsim? Mi a baj? Hogyhogy már haza is jöttél? - kérdezte Akio, Sora anyja.
- Ezt nézd meg! - és a lány anyja szemébe nézett.
Akio nem lepődött meg. Karon fogta lányát, és bevezette a nappaliba.
- Tudtam jól, hogy ez egyszer elő fog fordulni - mondta Akio. - Meséld el, hogy mi történt!
Sora pontról pontra elmondott mindent, de közbe kétségek gyötörték. Mi lehet az amit az anyja tudott? Mikor Sora végzett a mondókájával Akio vette át a szót:
- Tudod kislányom, az apád… Nos, hogy is fogalmazzak… Nem volt átlagos. Nem ebből a világból származott.
- Hogy mi?!?
- Ő egy szellem volt, 500 évvel ezelőttről. Akkor találkoztam vele, mikor egy szerencsétlen baleset folytán átkerültem az ő idejébe. Megszerettük egymást, aztán jöttél te. Úgy döntöttünk, neked jobb lesz itt.
- Várj! Akkor én most nem is vagyok ember?
- Te félszellem vagy.
Sorával megfordult a szoba. Oké, azt tudta eddig is, hogy más, mint a többiek, hiszen folyton ő volt minden rossz cselekedet célja, de hogy félszellem legyen, az egy kicsit sok volt neki. Végül aztán túltette magát rajta, és inkább megkérdezte az anyját, hogy hogyan is került át az apja világába.
- Tudod, az úgy volt, hogy egy reggel, mikor belenéztem az édesanyám tükrébe, valami furcsát vettem észre - kezdte mesélni Akio. - Valami örvénylett a közepén. Megpróbáltam megérinteni, de erre magával rántott, és hirtelen ott találtam magam egy sziklafalnak háttal, a középkorban. Később egy papnő segítségével jutottam vissza, aki írt egy oda-vissza varázsigét, amivel tudtam használni a tükröt. Persze én soha sem vettem régiségkereskedőnél semmit, nem úgy, mint anyám. Nem akartam megint bajba keveredni - kezdett el idegesen nevetgélni Sora anyja.
- És aztán?
- Egy darabig ingáztam, aztán jöttél te. Hamarosan pedig a hír, hogy apádat megölték. Ezt már ebbe a világba hozta utánunk egy szolga.
- Tehát félig szellem vagyok. Akkor mire vagyok képes? - kérdezte Sora. Az anya gondolkodott egy ideig, mielőtt válaszolt volna. Aztán csak elkezdte:
- Hát… nem vagyok egészen biztos benne. Csak azt tudom, hogy a neved jelentése nem véletlenül ég. Az ég erőit tudod bizonyos mértékben irányítani. A szelet, az esőt… ilyeneket.
- És az mi volt, ami a suliban történt? - kérdezte a lány.
- Szellemmé változtál. Az életed veszélyben volt, ezért történt. De vigyáznod kell! Többször már ne forduljon elő, mert nem biztos, hogy magadtól vissza tudsz változni, akkor pedig gyilkolni fogsz. Legyél óvatos! - magyarázta Akio.
- És a szemem színe? Miért lett sárga?
- Apád szeme is sárga volt. És az által, hogy szellemmé változtál, már nem tudsz visszatérni az egyszerű halandó létre. Egyre több változást fogsz magadon érezni, meg fog nőni az erőd.
Sora végiggondolta helyzetét. Nem volt egyszerű. Az iskolába vissza már nem mehetett, hiszen szörnynek gondolták őt a többiek. Még többet bántanák, mint eddig. Igazából ebben a világban sem akart maradni. Végül elhatározta magát.
- Anyu, megvan még az a varázsige? - kérdezte.
- Igen, de miért kérded?
Sora az anyja szemébe nézett és úgy válaszolt:
- Meg akarom ismerni apám világát. Átmegyek a középkorba!