|
9. rész
9. rész
Csak egy kolonc
Sesshoumaru szemei hirtelen felpattantak, ahogy megérezte azt a furcsa hiányt. Eleinte nem tudta, mi hiányzik, de ahogy kardjaiért nyúlt, rájött. A Tenseiga.
Sarah is felébredt. Némán figyelte társát. Egy idő után felállt, és elindult vizet keresni. Kisvártatva talált is egy forrást. Megmosakodott, majd laposan szemügyre vette a tükörképét. Semmit sem változott. Az idő nem fogott rajta, érzelmeit is elrejtette. Csupán egy fiatalnak tűnő lányt látott, hullámos, kék hajjal, amiben két ezüstszínű tincs csillogott. A hideg kék szemek nem tükröztek vissza semmit a külvilágból. “Brighid! Miből áll a te erőd? Miért van az, hogy már semmi értelmét nem látom a létnek?” Sarah legnagyobb meglepetésére megszólalt a fejében egy hang. “Sarah! Én nem segíthetek semmiben, magadnak kell, hogy rájöjj…”
A fagytündér lassan visszaindult a táborba. Amikor közelebb ért, nekidőlt egy fának úgy, hogy ő látta társait, de azok nem látták őt. Így még hallhatta Sesshoumaru és Yaken beszélgetésének végét.
-Yaken, fogd be!
-De nagyuram! Az a lány mindig csak kolonc volt a nyakadon! Miért nem hagyod, hogy egyedül harcoljon? Akkor sokkal kevesebb gondot okozna…
-Lehet, hogy néha gondot okoz nekem, de akkor is… Itt marad.
A mondat végét Sarah már nem hallotta, ugyanis felöltötte sas alakját és elrepült. Sesshoumaru némán nézett utána.
-Eeeej.. nagyuram… Szerinted meghallotta?
-Ostoba!!!
Néhány pillanat múlva Yaken egy bokorban találta magát, hatalmas púpokkal a fején. Rémülten vette észre, hogy nagyura már régen elindult Rinnel. Lóhalálában indult utánuk.
í
Miyoko épp úton volt Naraku kastélya felé. Övébe tűzve a Tenseiga. Amikor feltűnt előtte a kastély, megtorpant. A kardra nézett. “Vajon tényleg ez lenne a helyes út? Vagy nem lenne szabad engedelmeskednem Narakunak? Brighid most azt mondaná, hallgassak a szívemre. Megfogadom a tanácsát. A szívem azt mondja, ne tegyem ezt. De nem vihetem vissza a kardot. Tehát itt maradok a kastély közelében, és ha ők is ideérnek, akkor színre lépek a kellő pillanatban. Ez lesz a megoldás.” Miyoko árnyakba rejtőzve kényelmesen elhelyezkedett egy fán. Egy darabig csak merengett, majd lassan elnyomta az álom.
í
Sarah egy sivár vidék felett repült el. A kiszáradt síkon állati csontok hevertek, néhány elsárgult fűcsomó alkotta a növényzetet. Az egyetlen élőlény egy csont sovány hiéna volt, aki miután meglátta a hatalmas madarat fejvesztve menekülni kezdett. Sarah fölérepült, és óvatosan felemelte. Egy olyan vidékre akarta vinni, ahol van esélye élni. A kiszáradt vidék nagyon nagy volt. Több, mit egy órájába telt, mire átszelte. Keresett egy olyan helyet, ahol a szerencsétlen állat békében élhetett, és letette. Még egy pillanatra visszaváltozott tündérré, hogy megmutassa igazi valóját, végül otthagyta a hiénát. Az hamar talált magának ennivalót, és hálás szemekkel nézett az egyre távolodó sas után. A fagytündér csak repült tovább. Nem érzett fáradtságot. Csupán bánatot. “Egész eddig csak kolonc voltam a nyakán? Akkor… egész eddig hazudott? Nem, az lehetetlen! Ki van zárva, hogy ezt tegye!” A tündér tollas arcán könnyek gördültek le, hogy aztán a szél felkapja őket. A sas okkersárga szemeiben könnyek ültek. “Nem is tudtam, hogy a sasok tudnak sírni… Meg kellene ismernem ezt az alakot. Egész kellemes érzés madárnak lenni…”
Lassan beesteledett. A hatalmas madár leszállt. Sarah ismét felöltötte emberi alakját. Végigvetette magát a füvön. Nem aludt el. Amióta úgy élt, mint minden más társa, ne volt szüksége alvásra. “Eddig annyira… annyira emberi voltam. Most pedig egyre inkább előtör belőlem a fagyos én. Egyre démonibb leszek. Nem érdekelnek az emberek. Csak annyi a dolgom, hogy megvédjem a halhatatlanság titkát. Nincs is szükségem Sesshoumarura. Nem kell, hogy itt legyen. Brighid ajándékát is megtanulom használni. Akkor már legyőzhetetlen leszek!”
í
Miyoko rosszkedvűen indult útnak. Érezte, hogy Sarah eltűnt. Arra gondolt, hogy elrabolja. Amíg az nem figyel. Persze már nem Narakunak akart engedelmeskedni. Azaz helyesebben: csak fel akarta használni a tervéhez. “Ha Naraku megkaparintja a fagytündért, övé lesz az örök élet. Akkor én megölhetem a Nyugat urát, ezzel letudnám a bosszút. A halhatatlan korcsnak már nem lesz szüksége a fagytündérre. Akkor majd én szépen meglógok vele, és megölöm benne a tündért. Talán visszakaphatnám Brighidet… Vagy legalább a lelkét. Nekem már az is elég lenne…” Miyoko láthatatlanul száguldott végig a pusztán. A sötétben a táj még kihaltabbnak tűnt. A csontok hátborzongatóan meredeztek. Lassan, nagyon lassan elérte azt a helyet, ahol a fagytündér pihent. A fűben ott csillogott a lány vére. Valaki megelőzte.
í
Sesshoumaru ismételten átgázolt Yakenen, amikor az arra akarta rávenni, hogy hagyja a tündért, csak a saját dolgával törődjön. Egyenesen Naraku kastélya felé tartott. Démon volt, nem lehetett megtéveszteni. Pontosan tudta, merre kell mennie. Rint hátrahagyta, Ahunnal együtt. “Még hogy kolonc! Sarah mindenkinél fontosabb nekem! Hiszen megmentette az életemet…” Sesshoumaru gyorsított. Nem ért rá. Már nem hallotta Yakent. Csak rohant, ahogy csak bírt.
í
Naraku elégedetten mosolygott. Egy sötét teremben állt, az ajtóval szemben lévő fal felé nézett. Valamit figyelt. Valakit figyelt.
í
“Én ostoba! Átvert! Még időben oda kell érnem…” Miyoko fekete felhőként szelte át a vidéket, Naraku kastélya felé tartva.
Folytatása következik…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
