Egy út, az otthon felé

A fiatal nő felnézett a szolgálóra, aki egy kristálygömböt hozott, selyempárnán. Szemével az asztal felé intett, ami az ablaknál állt. A cseléd letette terhét, meghajolt, majd távozott. A nő felkelt kristálytrónjáról, ahol eddig ült, letette hímzését, majd az asztalhoz lépett. Belenézett a fényes gömbbe. A látványtól könnyek szöktek a szemébe. Felkiáltott.

-Yoshiko! Azonnal gyere ide!- alighogy ezt kimondta, egy másik szolgáló lépett be a terembe. Meghajolt.

-Mit parancsol az úrnő?

-Nézd meg magad. -mutatott a gömbre az úrnő. Yoshiko odament, majd belenézett. Végignézte a jelenetet, majd elfehéredve nézett királynőjére.

-Ez hogy történhetett?

-Nem tudom, Yoshiko. Egész biztosan idehozza. Készítsetek elő egy lakosztályt. -a nő visszafordult a kristályhoz. -Mit gondolsz, meg tudom gyógyítani?

-Úrnőm, nem értem, miért tőlem kérdezed.

-Yoshiko! Te neveltél fel! Te ismersz a legjobban!

-Ha az a szellem is segít, biztosan. És most kegyed engedelmével, távoznék.

-Szólíts a nevemen. A palota régi szárnyában legyen a szoba, az ablaka pedig a mezőre nézzen.

-Igenis, fenség. -felelt Yoshiko. De amint meglátta úrnője arcát, hozzátette: -Igenis, Zafír.

Zafír megvárta, amíg becsukódik az ajtó Yoshiko után, majd fáradtan távozott egy másik ajtón át. A szobája felé vette az irányt. Ott leült az ágyára. Néhány percig csak némán meredt a semmibe, aztán hátradőlt. Tekintete végigfutott a mélykék baldachinon, majd a fehér függönyökön. Felült. Körülnézett a szobában. Felállt, és a tükörhöz ment. Egy csinos hölgyet látott, derékig érő, fehér hajjal és hideg kék szemekkel. A hegyes, koboldszerű fülekben ezüstfülbevalók, kék gyémántokkal. Zafír sóhajtott. Szűk, fehér ruhája kiemelte karcsúságát. “Szegény Sarah… Szörnyű lehet most neki. De erőt kell gyűjtenem, hogy meg tudjam gyógyítani.” Zafír egy sóhaj kíséretében végignyúlt az ágyán, majd néhány perc múlva már aludt is.

”

Sesshoumaru, karjaiban az eszméletlen fagytündérrel, rohant. Minél előbb oda akart érni Fagyföldre. Időnként lenézett a lányra, hogy lássa, hogy van. Akármilyen fáradt volt, nem állt meg pihenni, mert tudta, hogy az Sarah életébe kerülhetne. A tündér homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, teste vagy kihűlt, vagy láztól égett. Egyetlen egyszer álltak meg, amikor Sesshoumaru bekötözte Sarah sebét és lemosta az arcát. Ekkor a fagytündér elkapta a kezét. Olyan erővel szorította, hogy Sesshoumaru majdnem felkiáltott. Amikor továbbmentek, Sarah állapota mintha javult volna egy kicsit. Már lassan órák óta mentek, amikor Sesshoumaru felkapta a fejét és megállt.

-Naraku… gyere elő, te mocskos korcs…

-Nem nyert, kutyus! Én vagyok az!

-Kagura! -kiáltott fel Sesshoumaru. -Most nincs időm veled szórakozni!

-Óh! Csak nem azt a lány félted? A hatalmas kutyaszellemnek vannak érzései? Kíváncsi vagyok, erre hogy reagálsz! Sárkánytánc!

-Mondtam már, hogy nincs időm veled szórakozni! -sziszegte a fogai között Sesshoumaru, miközben kitért a csapás elől. Éppen arra készült, hogy letegye Saraht, és harcba szálljon a szélboszorkánnyal, amikor furcsa dolog történt. Megjelent egy harmadik lény, egy sólyom. Rápillantott a meglepett kutyaszellemre, mintha azt mondaná: menj, ezt majd én elintézem! Majd rátámadott Kagurára. Sesshoumaru nem tétovázott. Rohant tovább. Még hallotta, ahogy a sólyom és a szélboszorkány harcolnak. Már fáradt volt, így felderült a szíve, mikor meglátta a csodálatos kastélyt.

A magas falak, és a karcsú tornyok ezüstös kékben ragyogtak, ahogy a nap sugarai rájuk hullottak. A hatalmas kapu kitárva, be lehetett látni a zöldellő várudvarba. Akármilyen szép látvány tárult a szeme elé, Sesshoumaru nem állt meg nézelődni. Berohant az udvarba, majd megállt. Észrevette, hogy egy szolgáló közelít felé. Meghajolt, majd megszólalt.

-Tiszteletem, uram. Yoshiko vagyok, a királynő szolgálója. Kövessen, kérem.

Yoshiko végigvezette Sesshoumarut a kerten, majd fel egy lépcsőn, termeken át, hosszú folyósókon, míg végül megállt egy ajtó előtt. Benyitott. Egy tág szobába értek, baldachinos ággyal, nagy ablakokkal, amik egy mezőre néztek. Már volt benn valaki: Zafír. Némán állt, majd az ágyra mutatott. Sesshoumaru óvatosan lefektette Saraht, majd a nőre nézett. Yoshiko csendben várakozott az ajtó mellett. Zafír odalépett Az ágyhoz. Letérdelt, bal kezét Sarah homlokára tette.

-Kitartás, kicsi lány… még ki kell tartanod… nem szabad feladnod a harcot… tudod jól, hogy rajtad múlik a fajtánk sorsa… harcolj! Harcolj Brighid ellen!- suttogott Sarah fülébe. Aztán lassan felnézett a láthatóan fáradt szellemre.

-Pihenned kellene. Remélem, kitart holnapig… Egyedül nem tudom meggyógyítani. Segítségre van szükségem.

-Én segíthetek. Kötelességemnek érzem, mivel ő mentett meg…

-Ilyen állapotban nem tudsz tenni érte semmit. Pihenj le. Yoshiko!

-Igenis, úrnőm. Kövessen, nagyuram. –Sesshoumaru szó nélkül követte a szolgálót, aki egy közeli szobába vezette. Benyitott, majd meghajolt és elment. Sesshoumaru fáradtan nézett körül. Hasonló szoba volt, mint Sarahé. ugyanolyan kékek a falak, a függönyök, minden. A kék legkülönbözőbb árnyalataiban játszott minden, méltón a fagytündérek palotájához. Letette kardjait, lassan levette páncélját, majd végignyúlt az ágyon.Hiába volt ő a nagy Sesshoumaru, az egész napos rohanás kimerítette. Magába szívta az ágynemű kellemes illatát, majd mély, álmatlan álomba merült. A közelben viszont valaki cseppet sem kellemes álmát aludta…

Folytatása következik…