Sesshomaru úrfi naplója

Ez lesz az utolsó bejegyzés, amit ide írok…

Rin megtalálta a naplómat… De nem tudta kinyitni, mert megátkoztattam még akkor Novouri-samával… Nyugodjék békében… Végignéztem, miket is írtam bele, még akkor, amikor felhőtlen volt az életem, majd átment tragikusba, és végül… Olyan lettem, mint most vagyok…

Eltelt 50 év, azóta, mióta ez a csekélység utoljára a kezemben volt. Inuyasha leszabadult a goshibokuról, és ellenségemmé nőtte ki magát. Apám ráhagyta a Tessaigát, nem rám… Őt nem illeti meg… Eleinte el akartam venni öcsémtől, mi az enyém. Mostmár nincs szükségem rá. Van egy erősebb kardom, a Tokijin.

50 év alatt belőlem egy könyörtelen nagyúr lett, de még mindig nem építettem ki kívánt birodalmam. Állandó szolgám lett Jaken, aki azt hiszi, megmentettem, pedig csak egy szellemnek vetettem véget, ki utamban állt. Ez őt nem érdekli, és szolgál engem… Nincs túl sok hasznomra…

Aztán ott van Rin… Egy fiatal kislány, aki, mióta újraélesztettem a Tensaigával, kiskutyaként követ engem… Várjunk! Én vagyok itt a kutya! Na mindegy… Egyébként… Már kezdem úgy érezni, hogy apaként néz rám… Még sosem volt lányom…

Most az a tervem, hogy megöljem Narakut. Veszélyezteti uradalmam zavartalan működését, ezért pusztulnia kell!

Mindemellett… Visszanéztem a napló hátuljába… Az a pár édes sor még mindig melegséggel tölti el rideg külsőm alatt rejtőzködő, még mindig csak érte dobogó szívemet…

Tartom a szavam… Bár megígértem, hogy elfeledem a szenvedést, őt nem feledhetem… Soha… Minden percben eszembe jut… Még akkor is róla álmodoztam, mikor Inuyashával harcoltam… És mégsem haltam meg!

Inuyasha… Tch! Szánalmas félszellem… De… Nem hinné el nekem senki, hogy ép én, Sesshomaru-sama mondok ilyesmit, de… Még mindig… Érzek némi… Szeretetet… Iránta… De… A gyűlölet elhatalmasodik felettem, és meg tudnám ölni… De sosem teszem… Azt hiszem, nem leszek képes megölni… Inuyashát…

Ma sétálni mentem, mert egy kis egyedüllétre vágytam… Elmentem egy fa mellet, és megálltam. Az volt az a fa… Ahova bevéstem azt a szívet… És a nevünket… Megérintettem nevének jeleit… És mintha… Ölelését éreztem volna… Épp olyan elevenen emlékeztem rá, mintha csak tegnap lett volna… Akkor elfogott az a furcsa érzés… A vágy…

Most, ha kívánhatnék valamit, azt kívánnám, hogy éljen, és legyen itt velem… Vagy hogy menjek vissza abba az időbe, amikor még együtt lehettem vele… Vagy hogy haljak meg, és élhessek vele tovább a halálban…

Mert még mindig el akarom neki mondani… Amit már tud, de tőlem még nem hallhatta… Azt, hogy szeretem… Örökké…

Rin megtalált… Befejezem a bejegyzést, és elrejtem ezt a naplót valahova, ahol senki sem találhatja meg… Annak a fának a tövébe… Az lesz örök zarándokhelyem… Sayonara… Örökre…