|
7. rész
Régi jó ismerősök
7. Rész: Hát te vagy az?
“… Augh, a fejem…!”- Erre a gondolatra ébredt Miya, Ezüstfalu úrnője. Felegyenesedett, kidörzsölte az álmot a szemeiből, és szétnézett. Egyszerre egész testében megremegett: Sesshomaru ölében feküdt, ki karjával szorosan körbefogta a lány derekát, és egy fának dőlve aludt felette.
- Mit jelentsen ez, Sesshomaru? – Mondta halkan, hogy mégse ébressze fel a szellemet. Egy ideig nézte, aztán végigsimított az arcán és felállt. Mint ilyenkor mindig, ellenőrizte, hogy minden fegyvere a helyén van-e. A tőreit megtalálta az övében, de a hátán a kardhüvely üres volt.
- Az istenekre! Hol a kardom? Hol a Ken-no-hi?!
Körülnézett a környéken, és meg is találta a keresett kardot. Rin a nyelét fogta, és próbálta felemelni, de a kard egy centit sem mozdult. Miya lehajolt Rinhez, aki látszólag örült, hogy látta.
- Mondd, Rin! Jól vagy?
Rin:- Igen, Karen. Jól vagyok… Hála neked! Köszönöm, hogy megmentettél.
Miya:- Elvégre mi, lányok tartsunk össze! Elmondanád, hogy mit csinálsz a kardommal?
Rin:- A tiéd? Nagyon nehéz! Nem bírom felemelni… Az van ráírva, hogy Ken-no-hi (tűzkard). Miért?
Miya fogta a kardot, és könnyedén belecsúsztatta a kardhüvelybe.
- Persze, hogy nehéz, mivel elátkozott. Olyan átkot kovácsoltak bele, hogy csak én tudjam felemelni. Apám egy rendkívül kemény vulkanikus kőzetből kovácsolta nekem. Uralni tudom vele a tüzet.
Rin:- Apukád kovács volt?
Miya:- Csak mellékfoglalkozásként, de igen. Az öreg Totosai tanította egy darabig… De mindegy, nem érdekes…
Rin mosolygott:
- Most már többet tudok rólad!
Miya:- Pedig ez nem túl sok…
Rin:- Jól vannak a sebeid? Az a csúnya nagy villámlás rendesen eltalált…
Miya csak most vette észre, hogy kifakadtak a sebei, és ráadást még újakat is szerzett.
- Persze, meg se éreztem…
Rin:- Miért büntettek meg az istenek?
Miya:- Mert nem szabadott volna a varázserőmet használnom. De mégis megtettem, ezért élsz te most.
Rin:- Micsoda istenek… Büntetik az embereket… Sesshomaru-sama nagyon aggódott ám érted…
Miya meglepődött:
- Sesshomaru… Aggódott?
Rin:- Igen. Mindenáron ő akarta bekötözni a sebeidet, és nem engedett ki az öléből. Azt mondta, nem fekhetsz, mert sérült a hátad…
Miya:- Aha…- Lesütötte a szemét, és kissé elpirult – Erre nem számítottam… Kedves tőle…
Rin:- Karen elpirult! Karen elpirult!
Miya:- Hagyd abba, te kis csirkefogó!
Rin nevetett még egyet, aztán elszaladt:
- Segítek Jaken-samának gyűjtögetni!
Miya csak mosolygott, majd visszasétált Sesshomaruhoz, és leült mellé. Megigazította a férfi egy hajszálát, majd a vállára tette a fejét.
- Nem értelek téged, Sesshomaru. Egyszer elhagysz, másszor megvédesz. Most, hogy felnőttem, talán ismét belémszerettél? Vagy csak játszol velem? Össze vagyok zavarodva…
Felnézett, hogy netán felébtesztette-e, de Sesshomaru ugyanúgy aludt ott, mint az előbb. Így tehát folytatta:
- Emlékszem a csata napján… Akkor még szerettél… Nem akartad, hogy háborúba menjek. Vitatkoztunk… Az lett a vége, hogy odaadtad nekem ezt a követ…-A nyakában lógó nagy, kék kőre nézett egy pillanatra- Hogy hozzon szerencsét… Úgy is lett, meg nem is… A harcban megölték apámat, anyámat, a kedvenc lovamat, Zunamit sem kímélték… És engem is majdnem… Igen, aznap Miya, a mágusnövendék hajszál híján leköszönt… Hála neked, csak majdnem…
Miután ezt elmondta, látta, hogy Sesshomaru kinyitja a szemeit, és mormog valamit maga elé:
- Majdnem… Csak… Majdnem…
Miya gyorsan felpattant mellőle, majd ismét a szolgáló szerepébe bújt:
- Látom, felébredtél, nagyuram…- És meghajolt.
Sesshomaru felállt, felé fordult, és rideg pillantását csodálkozás váltotta fel. Miya felemelkedett:
- Valami gond van, uram?
Sesshomaru csak nézte a lányt és motyogott:
- Csak… Majdnem…
Miya gyanakodott:
“… Vajon mennyit hallhatott a mesémből?… Én, és a nagy szám…”
Ahogy így duzzogott magában, észrevette, hogy Sesshomaru végigméri, nézegeti, sőt bámulja. Aztán a csodálkozó tekintetet kezdte felváltani valami szokatlan… melegség. Az ifjú úrnő már túl ijesztőnek találta ezt az egészet. Hátrálni kezdett. Sesshomaru közelebb ment.
“… Mire készül… Talán… Talán meg akar ölni?…”
Miya már elfutott volna, de a kutyaszellem megfogta a kezét, és magához húzta. Egy darabig még nézte, aztán halk hangon megkérdezte az ijedt lányt:
- Miért hazudtál nekem?
Miya lesütötte a szemét:
- Tehát már tudod… Hidd el, nem arról van szó, hogy nem bízom benned, vagy ilyesmi…
Sesshomaru:- Akkor miért tetted? Netán… Félsz tőlem?
Miya:- Nem erről van szó, csak… Féltem, hogyha megtudod, ki vagyok, elkergetnél, vagy talán meg is ölnél…
Sesshomaru:- Ugyan miért tenném?
Sessy mélyen a szemébe nézett, majd szorosan magához ölelte:
- Hiszen szeretlek… Miya.
Miya most sírni kezdett, bár jól tudta, hogy szellemeknél ez szégyen. Szúrós tekintete Sess arcába vágott.
- Akkor miért hagytál ott a csata kellős közepén? Miért rohantál el csak úgy?
Sesshomaru keserű képet vágva szintén felemelte hangját, mondhatnám, ordította:
- Mert azt hittem, meghaltál! Mert azt hittem, sosem látlak többé! Egyszerűen túl sok volt nekem, így inkább elfutottam, mint egy gyáva alak… El, messze ezektől a tragikus eseményektől…
Miya nem hitt a fülének:
- Szóval… Erről van szó? Azt hitted…?
A kutyaszellem arcán könnycseppek csorogtak végig:
- Kérlek, bocsáss meg…
Miya átölelte:
- Semmi baj… Nem a te hibád… Azok a halott mágusok majdnem megöltek, de a varázsköved kisegített… Pont mögéd varázsolt engem, így láttalak elrohanni…
Sesshomaru:- Én…
Miya:- Ne mondj most semmit… A lényeg, hogy megint együtt vagyunk…–És megcsókolta Sesshomarut.
A meghitt pillanatot egy robbanás szakította félbe.
Miya: “… Jaj, ne! Kezdődik a harc! A mi harcunk Drakon ellen!…”
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
