Sesshoumaru és Hikari
by Arvael

– Hikari! – dübörgött végig a kis fogadón egy mély férfihang.

Az ifjú lány igyekezve rohant le az alsó szintre, hogy találkozzon nevelőapjával.

– Hikari, hol vagy má’? – kiáltozta újból a fogadós.

– Itt vagyok, otou-san – felelte halkan a lány.

Az apjának kellett neveznie ezt a férfit, akár akarta, akár nem. Hiába is próbált ellene tenni bármit is.

– Lyányom... – Hikari szemei kissé kitágultak. Ha Tetsumaru így kezdte beszédét, az semmi jót sem jelenthetett. Ráadásul már megint majd leszédült a lábáról, ahogy a szaké átható szaga körbelengte nevelőapját. De gyorsan magához tért és próbált a szavakra koncentrálni. – Nemsokára eljön a szomszéd falu vezetője... emlékszel, ő az, akinek nagy vagyona van!

Hikari bólintott. Már nem egyszer járt ott a férfi, és eddig szerencsére észrevétlen maradt, de kételkedett benne, hogy ez sokáig így maradna. Legutóbb, mikor ott járt, Hikari még csak épp, hogy a serdülőkorba lépett, mára már viszont lassan eladósorba került. És a szomszéd nagy falu vezére nemcsak, hogy gazdag volt, hanem egy szoknyavadász is. Titokban a lány sajnálta Yokomata hitvesét, de egyben tisztelte is azért, hogy képes volt megmaradni amellett a csapongó ember mellett.

– Pár napon belül megérkezik, hogy Tamero-donóval megbeszéljenek valami fontos ügyet – legyintgetett össze-vissza Tetsumaru, egy újabb üveg szakét felkapva lendületével, majd még ugyanazzal a mozdulattal tartalmának felét le is öntötte torkán – a másik részét pedig a ruháján.

Tamero-dono volt Hikariék falujának vezetője. Rendszeresen találkozott a két falu vezére, hogy megvitassák ügyeiket, s most ismét Tamero birtokán esett ez meg.

– Azt akarom, hogy személyesen szolgáld ki Yokomata-donót, és ne kelljen csalódnom benned, különben nagyon megkeserülöd! – fejezte be nevelőapja egy csuklással a végén.

Hikari ijedten bólintott egyet. Emlékezett még, mi történt, mikor legutoljára nem úgy tett, ahogy a nevelőapja mondta. Borzalmas volt...

– Yokomata-dono holnap megérkezik, Hik-kari – csuklott bele a lány nevébe Tetsumaru, a fogadós. – Ugye mindent előkészítettél...? – kérdezte fenyegető éllel a hangjában, s ilyenkor még józanul is nagyon félelmetes tudott lenni.

– Hai, apám – válaszolta a kérdezett.

– Jól van... na, mutasd... – azzal maga előtt kezdte terelgetni fogadott lányát.

Hikari bevezette őt a szobába, amit előkészített a szomszédos falu vezetőjének. A fogadós belépett a szobába és figyelmesen végigvizsgált mindent. Majd még beljebb ment és megállt a helyiség közepén, háttal a lánynak. Hikari látta, ahogy Tetsumaru válla előbb megemelkedik, majd elernyed.

Ez nem volt jó jel. A lány szemei kétségbeesetten tekintettek körbe, vajon mit ronthatott el. De nem; minden rendben volt. A futon kényelmes volt és tiszta, a fapadló csak úgy csillogott a sok súrolástól, az ablakokra gyártott üveg – mely csak és kizárólag ebben a szobában volt megtalálható; még a fogadós sajátjában sem – csak úgy szikrázott a rá eső lágy napfényben.

Az asztalon egy csokor friss, fehér liliom állt, Yokomata-dono kedvence, sorban, a vázában. Minden a helyén volt. Akkor meg megint mit ronthatott el...?

Néha az az érzés kerülgette, talán nevelőapja már akkor is kifogásokat gyárt, ha Hikari mindent úgy tett, ahogy ő mondta, és nem volt oka rá, hogy kezet emeljen rá. Kezdte azt hinni, Tetsumaru csupán élvezetből teszi ezt, mikor túl sokat iszik – ami igencsak gyakran megesett.

– Lyányom... – hallatszott a férfi hangja, vészesen halkan.

– I-igen, apám? – Hikari nem tudta megállni, hogy meg ne remegjen meg a hangja. Ha csak eszébe jutott, mit művelt vele legutóbb...

Megrázta gyorsan a fejét.

– Gyere csak ide...

A lány nagyot nyelt és lassú, óvatos léptekkel közelített nevelőapja felé, habár tisztában volt vele, hogy nem tehet ellene semmit sem, ha úgy dönt, hogy rá támad, hiszen ő maga túl gyenge volt hozzá képest.

Mikor közvetlenül mögé ért, megállt és vett egy nagy levegőt:

– Itt vagyok – saját hangja mérhetetlenül távolinak tűnt.

Tetsumaru villámgyorsan fordult meg, s visszakézből egy pofont kevert le nevelt lányának, aki az ütés erejétől a földre rogyott. Üres tekintettel és egy arcán lecsorduló könnycseppel tekintett fel nevelőapjára. Mélységesen lenézte. Ez volt az a pillanat, amikor Hikari úgy érezte, nem bírja már tovább.

– Miért? – kérdezte.

Hangja hideg volt és semmit sem lehetett kiolvasni belőle. Se fájdalmat, se csalódottságot, se semmit. Üres volt, akárcsak a tekintete.

Lassan egy piros kéznyom jelent meg a lány jobb orcáján, a másodpercek rohamos múlásával.

– Mert megérdemled, te semmirekellő fattyú! – morogta a férfi, s közelebb lépett hozzá.

Hikari ijedten hátrálni kezdett, a padló recsegett-ropogott rémült menekülése közben. Végül sikeresen feltornászta magát a lábaira és még egyet-kettőt hátrált, nevelőapja szemébe nézve, mielőtt megfordult és kirohant a szobából.

Szaporán szedte lábait, s csak akkor lassított le, mikor látóterébe került a falu határától nem messze elterülő tó. Itt, a partján volt egy magányos fűzfa. Ez volt a kedvenc helye; s a szomorú fűz az egyetlen barátja.

Még zihálva vette a levegőt, de lassan megnyugodott. A falusiak ritkán jöttek ide, ő pedig, ha tehette, ideje nagy részét itt töltötte.

Nem szerette a fogadót.

Nem szerette a férfit, akit apjának kellett szólítania.

Nem szerette a falut, ahol élt... az emberek lenézték őt, bár maga sem tudta, miért.

Lágyan megérintette a fa törzsét, s szomorú szemeivel rátekintett.

– Mondd, Ki-chan, miért teszik ezt velem...? – tette fel a költői kérdést, majd sóhajtott egy nagyot és letelepedett a fa tövébe.

Hamarosan cseperegni kezdett az eső, de a lány nem zavartatta magát. Szerette az esőt. Mindig illett a hangulatához. Amikor nagyon szomorú volt, az eső eleredt. Búslakodva tekintett fel nagy, aranysárga szemeivel a felhős égboltra.

Lassan egy könnycsepp gördült le az arcán, majd a többi is követte, szép sorjában. Immár megállíthatatlanul ömlöttek lefelé, eláztatva a szomorú fűz tövét. Hikari nemsokára már csak szipogott, ám az eső nem állt el: tovább zuhogott. Sőt, pár pillanaton belül már vihar tombolt; az erős széllökések vadul korbácsolták fel az imént még nyugodt tó víztükrét.

Hikari kimászott a fa oltalmazó, ráomló lágy ágai alól, s odahúzódott a tó partjára. Percekig csak bámulta a zabolázatlan vizet, s az elő-előtörő hullámokat, aztán felállt; menni készült. Ám a háta mögött egy villám csapott le, a tavacska túlpartján, a lány pedig ijedten rezzent össze.

Ahhoz képest, hogy már felnőtt nő volt, még mindig félt a villámoktól, valamilyen megmagyarázhatatlan módon.

Óvatosan megfordult, s beljebb gyalogolt, azonban a víz még így is csak a bokájáig ért fel. Emelt fővel nézett körbe, miközben egy újabb villám hasította ketté az eget, egy hangos mennydörgés kíséretében. Hikari összerezzent, majd lesütötte tekintetét.

A víz már nem csapkodott annyira, így láttatni engedte a lány tükörképét. Mélyen belenézett az aranyszín szemekbe, melyek visszapillantottak rá, a szél pedig minduntalan cibálta hosszú, sötétlila haját.

Keserűen elmosolyodott. Ha másért nem, a falusiak ezért közösítették ki; különleges hajáért és szemeiért. Pedig világéletében ilyen, Hikari számára természetes színük volt. A falusiak mind azt hitték, démonok lánya, ám ő ebben kételkedett, hiszen akkor lett volna elég ereje kiállni önmagáért, nem...?

Egy újabb villám, melyet másodperceken belül mennydörgés követett.

„Nézz magadra! Érett nő vagy és még mindig félsz a villámoktól! ... Milyen nevetséges! Szánalmas vagy, Hikari!” feddte meg önmagát, a keserű mosoly még mindig nem hagyta el ajkait.

A vihar lassan alábbhagyott, Hikari tükörképe pedig csapzottan állt, átázott kimonóban, még mindig önmagát szemlélve. Aztán elfordította tekintetét, ahogy gazdája is.

A lány behunyta gyönyörű szemeit, és sóhajtott egy mélyet... majd lassacskán megfordult, s végre elindult visszafelé. Ahogy így lépkedett, fura érzése támadt.

Mezítelen lábbal rótta a füves rétet, mely a tó mellett terült el. Letekintett bokájára, és csodálkozva vette észre, hogy vízen jár. De hogyan lehetséges ez...?

Olyan volt, mintha a víz követné őt. Hikari megállt, leguggolt és megérintette a vizet. Az apró cseppek érintésére eggyé váltak és körülfonták a lány kecses csuklóját, mint valami karkötő.

Hikari szemei elkerekedtek az ámulattól. Még mindig nem akarta elhinni. Aztán hallott egy váratlan neszt az oldaláról, s hirtelen meglendítette karját. Abból, mintha egy ostor csapódott volna ki, ami vízből keletkezett. Ám, még mielőtt elérte volna áldozatát, eltűnt. A lány csalódottan-összezavarodva húzta vissza kezét.

Ismét meghallotta a neszezést, s ijedten arra fordította a fejét, de megkönnyebbülésére csak egy apró madár rebbent fel a közeli bokorból. Hikari megrázta a fejét. „Szörnyű. Kezdek paranoiás lenni... mi lesz a következő? Talán hallucinálni kezdek...? Nem, azt épp az imént tettem meg...” sóhajtott újból, azzal elindult, visszafelé a faluba.

Az est már rég leszállt, ő pedig magányosan baktatott hazafelé, ám korántsem egyedül...

Bár nem tudta, de épp a közelében táborozott le egy furcsa kis csapat, melyhez hasonlót nemigen lehetett találni. Külön-külön persze semmivel sem tűntek volna ki sajátjaik közül, ám így, hogy együtt utaztak...

– Jaken-sama, hova ment Sesshoumaru nagyúr? – kérdezte egy barna hajú kislány, aki épp valami ételt halászott elő egy sárkányló nyeregtáskájából.

– Semmi közöd hozzá – vágta oda a megszólított, kis zöld démon, csak, hogy ne kelljen azt felelnie, fogalma sincs. Mint oly sokszor történt ez így az utóbbi időben. Mintha nagyura már nem bízna benne. Pedig ő mindig is hűséges volt hozzá!

Eközben néhány mérfölddel odébb az említett Sesshoumaru nagyúr a víz szaga után sétált – amit igencsak megnehezített az, hogy az eső még csak nemrégiben állt meg –, alkalmas fürdőhelyet keresve. Balszerencséjére azonban túl közel került egy faluhoz; a halandók orrfacsaró bűze miatt pedig majdnem kénytelen volt odébbállni, mikor már éppen, hogy elérte volna a kiszimatolt közeli tavat.

Apró, halk lépteket hallott, olyan puhákat, amilyenek Riné szoktak lenni. Vett egy mély levegőt, hátha be tudja azonosítani a titokzatos valakit, azonban képtelen volt kiszagolni őt; csupán a tó vizét és a nyári zápor bódító illatát érezte.

Éles szemeivel a környéket fürkészte, de még nem jött elő rejtekhelyéről, a fák közül. Hamarosan meglátott egy közeledő, magányos személyt, amint végigsétál az apró tisztáson, mely a tavacska partját szegélyezte. Egy kecses, női alakot pillantott meg, aki zavartalanul haladt tovább, a démon tekintetétől kísérve.

Már majdnem kiért a tisztásról, s Sesshoumaru indult volna a tóhoz, mikor váratlanul megtorpant. A démon nagyúr kezdett türelmetlenkedni. Már nagyon vágyott egy jó kis fürdőre, de addig nem akart a tó közelébe menni, míg ez a fiatal nő el nem tűnik a környékről.

A magányos alak lehajolt és valamit felemelt a földről. Legalábbis Sesshoumaru szemszögéből úgy tűnt. A nagyúr most észrevett egy karkötőt a lány törékeny csuklója körül, ami eddig nem volt ott. Érdeklődve figyelte a jelenetet, mely kibontakozott előtte. Akárcsak a feje melletti faágon trónoló madár, aki viszont nyugtalankodni kezdett.

Úgy tűnt, ezt a lány is észrevette és ijedten kapta arrafelé a fejét, amerről a hangot hallotta, ezzel egy időben meglendítve karját. Ujjaiból egy átlátszó ostor csapott elő, ám a nagyúr képtelen volt ilyen távolságból megállapítani, milyen anyagból volt; azt viszont tökéletesen látta, hogy felé tart a fegyver. Mélyet sóhajtott magában, s felemelte egyik karját, hogy előhívja saját energiaostorát.

Ám a várt csapás nem érkezett meg. Még félúton se volt a lány ostora, mikor az eltűnt. Sesshoumaru nagyúr összezavarodva pislogott, ám szemében a megértés csillant meg, mikor rájött, mi is történt.

„Tehát ez a lány képes irányítani a vizet... de még nem teljesen ura erejének... Hm. Érdekes.” töprengett magában, miközben figyelte a fiatal nőt, amint lágyan megrázza a fejét, s folytatja útját a falu irányában. A démon addig követte őt tekintetével, míg el nem tűnt a szeme elől.

Egy pillanatig még kivárt, aztán a levegőbe szimatolt, hogy meggyőződjön róla, senki sincs a közelben, és végre elindult a tó felé, hogy megérdemelt fürdőzését megejtse.

– Üdvözlöm szerény fogadónkban, Yokomata-dono – hajolt meg mélyen a fogadós, s mögötte fogadott lánya követte a példáját.

Ezúttal Tetsumaru csak egy picikét volt pityókás, ám Hikari már tapasztalta, így sokkal veszélyesebb tudott lenni.

A szomszéd falu feje biccentett egy aprót, majd megfordult és belépett az előkelőségek számára kialakított pazar szobába.

Elismerően ciccentett.

– Nem rossz, Tetsumaru – jelentette ki mély, zengő hangján.

Tekintete körbesiklott a szobán, majd megállt, amikor a lányt meglátta a háttérben. Szemei megvillantak.

Nem tetszett ez a pillantás Hikarinak.

– Gondolom, le kíván pihenni, uram – hajolt meg ismét a fogadós. – Kimerítő út lehetett.

Ez akár még igaz is lehetett volna, hiszen a szomszédos falu nem volt közel. Azonban Hikari igencsak kételkedett nevelőapja kijelentésében, lévén a Yokomata-donót a szolgái hozták el idáig, ő maga pedig kivételesen frissnek tűnt.

De azért mégis bólintott, s fáradságot színlelve elnyomott egy ál-ásítást.

– Hát, igen – felelte elgondolkozva. – Azonban éhes is vagyok... inkább ennék valamit, mielőtt lepihenek.

– Természetesen, uram – válaszolt behízelgő modorával a fogadós, amitől Hikarinak akarva-akaratlanul is émelyegni kezdett a gyomra. – Azonnal felküldetek egy nagy tál ennivalót – hajolt meg még egyszer, azzal kihátrált a szobából, fogadott lányával együtt.

Mikor az ajtót behúzta maga mögött, csettintett az ujjával, s Hikari felé fordult:

– Lyányom, fogj egy nagy tál ételt és vidd be az úrnak – utasította őt. A lány beletörődve bólintott. – És a szakácsnak mondd meg, hogy a legjobbat adja!

– Igenis, apám – felelte Hikari, azzal gyorsan elsietett a tálért.

A konyhában – legnagyobb sajnálatára – már előkészítették az ételt, így azonnal visszaindulhatott a vendég szobájába. Azonban visszafelé olyan lassan haladt, amennyire csak bírt. Egyetlen porcikája sem kívánkozott a földesúr közelébe.

A tál megremegett a kezében, de nyugalmat erőltetett magára, tudván, a fogadós keményen megbüntetné, ha elejtené az ínycsiklandozó étkeket. Idegesen kopogott az ajtófélfán, mire bentről egy unott és elnyújtott „Igen?” hallatszott.

– A vacsorát hoztam fel, uram – felelte Hikari, hangja alig hallhatóan reszketett.

– Csodás, gyere be – felelte az ajtó túloldaláról egy immár sokkal vidámabb férfihang.

A lány nagyot sóhajtott, majd összeszedve minden bátorságát, elhúzta az ajtót és belépett a szobába. Igen gyér fény uralkodott a helyiségben; csupán két gyertya égett, a függönyök pedig már el voltak húzva. Hikari óvatosan letette az asztalkára a tálat, majd távozni készült, de megtörtént az, amitől kezdettől fogva tartott: Yokomata-dono a becsukott ajtó előtt megállt, furcsa vigyorral az arcán.

– Hová, hová ilyen sietősen? – kérdezte gunyorosan, de a jelentés, mely a szavai mögött bújt meg, sokkal jobban megrémítették a lányt, mint eddig bármi vagy bárki az életében. Nem, ennél még a fogadós veréseit is szívesebben viselné el...

– Uram, még várnak a konyhá... – Hikari próbált udvarias lenni, azonban mondata közepén az úr belevágott szavába:

– Biztosan tudnak pótolni egy kis időre... – felelte a férfi, ahogy egyre közelebb ért hozzá. – Hidd el, fel sem fog tűnni nekik...

A lány pupillái összeszűkültek és Hikari sietősen hátrálni kezdett. Azonban akármennyire is fürge volt, a falon még ő sem volt képes keresztülmenni. Így hát hamar beérte Yokomata-dono, ő azonban oldalra kezdett araszolni.

– Mi ennek az értelme...? – kérdezte a férfi, ahogy a lány karja után kapott, de a legnagyobb szerencséjére ő elég gyors volt, hogy kitérjen előle. – Ha úgyis mindig megkapom, amit akarok... mindig – fejezte be mondandóját az úr.

Hikari ajkai megremegtek, s tovább hátrált... ha el tudna valahogy érni az ajtóig...

Yokomata már csak karnyújtásnyira állt tőle. Lassan felemelte kezét, s végigsimította a lány karját. Hikari megremegett... az undortól.

Szemei hirtelen megvillantak, következő pillanatban pedig egy nagy csattanás és porcelán törése hallatszott. Majd pedig Yokomata előrebukott, Hikari pedig ijedten ugrott félre, így a földesúr a falat fejelte le.

Az ifjú nő megdöbbenten pislogott le a mozdulatlan testre. A váza, melybe ma reggel kicserélte frissre a fehér liliomokat, darabokra hullva hevert szanaszét, körülöttük a földön. A víz lassan csöpögött le az összetört szilánkokról és folydogált tova a fényesre suvickolt fapadlón...

– Mit tettél, te semmirekellő lány?! – kelt ki magából a fogadós, amit berontott a szobába.

Ez a hang térítette magához Hikarit.

Rémülten pislogott Tetsumarura, aztán le, Yokomatára. Végül ismét a nevelőapjára, aki vészesen közeledni kezdett felé. A lány ijedtében sikkantott egyet, látva, menekülési útvonala az ajtó felé zárva van, ahol már gyülekezett a fogadó személyzete. Tekintete megakadt a félig nyitva hagyott erkélyajtón.

„Itt a lehetőség!” gondolta, ahogy futásnak eredt. Egy pillanat múlva már kint állt a hűs, nyári éjszakában, letekintve az erkélyről. Egy emeletnyi magasan volt, de lábait már át is lendítette a biztonságot nyújtó korláton.

Nem volt ideje megijedni, mert amint meghallotta a fogadós lépteit, közvetlenül a háta mögött, határozott: „Most vagy soha!” kiáltotta magában, azzal levetette magát az utcára.

Meglepve vette tudomásul, hogy talpon ért földet, ráadásul egyben volt, de ahogy kiegyenesedett, rá kellett jönnie, hogy bizony erősen megrándult az egyik bokája. De már hallotta is a közeledő férfiakat, akiket a fogadós kiabált össze.

Rémülten ismét futásnak eredt; a lába olyan sebesen vitte, mint még talán sohasem; fájós bokája ellenére. Pillanatok alatt elérte a rétet, de itt már úgy tűnt, teste nem bírja tovább, s lassulni kezdett. Háta mögött pedig vészesen közelről halotta végzetének lépteit.

Összeszorította a szemét, ahogy érezte, megbotlott egy kiálló kődarabban, s felkészült az esésre. Kivételesen ezúttal is szerencsésen ért földet, csupán a könyökét horzsolta meg. Behunyt szemmel és ziháló lélegzettel várta be üldözőit. Tudta, már úgysem tehet semmit...

Sesshoumaru nagyúr megint eltűnt. Legalábbis Rin és Jaken szerint. Maga a démon nagyúr nem gondolta így, csupán még egyszer nyugodtan akart egyet fürödni, mielőtt továbbállnának.

Sietősen szedte lépteit, hiszen már jócskán beesteledett és alig várta, hogy újra megmártózzon a tó hűs vizében. Ám legnagyobb csalódottságára, mikor a fák utolsó sorához ért az erdőben, mely a kis tisztást vette körül, halandókat látott összeseregleni. Gondterhelten sóhajtott. Egy démon manapság már nem is fürödhet anélkül, hogy gyilkolna előtte? Mivé lett a világ...?

Ehhez most semmi kedve sem volt. Gyanakodva nézte a férfiakat, akik egyre közelebb értek egy fűben fekvő alakhoz. Sesshoumaru nagyúr ekkor kilépett a fák takarásából, ezt azonban senki sem vette észre. Neki viszont rögtön szemet szúrt, hogy az alak a földön megmozdul és felé fordítja a fejét. Döbbenten ismerte fel benne a tegnap látott fiatal nőt, akit úgy tűnt, egy perce már el is felejtett. Most azonban minden eszébe jutott.

A különös, vízből készült ostor, s az erőtlen csapás.

A lány pontosan rá nézett. Tekintete könyörgő volt. Csak ő vette észre a nagyurat, a többiek ügyet sem vetettek rá.

Aztán, amikor már csupán alig pár lépést választotta el üldözőitől, s Sesshoumaru még mindig nem moccant, a lány fájdalmasan és megsemmisülve behunyta gyönyörű, aranysárgán csillogó szemeit, mely a nagyurat sajátjaira emlékeztette. Az ifjú nő izmai megfeszültek, ahogy várta a csapásokat...

Hikari tehetetlenül feküdt a földön. Végül is, miért harcoljon, nincs miért élnie, igaz? Az a titokzatos alak pedig, aki ott figyelte a jelenetet, az erdő szélén, nos, ő sem úgy tűnt, mintha segíteni akarna neki.

Lassan eleredtek könnyei, ahogy a lágy, nyári eső is. Zokogás rázta meg egyszeriben a testét, de aztán erőt vett magán és megfeszítette izmait; nem hagyta, hogy sírni lássák.

Szinte érezte, ahogy az egyik férfi – bizonyára a nevelőapja által felbérelt egyik verőlegény a faluból – meglendíti a kezét. Hikari még jobban összeszorította a szemét, s fogait is, nehogy egy hangot is kiadjon. Hisz, azt csak élveznék... ha hallanák szenvedéseit...

Ám a várt csapás sosem következett be. Helyette azonban egy ostorcsapás hallatszott, közvetlenül fölötte. Aztán csend. Halálos csend.

Hikari még mindig rémülten nyitotta ki a szemét, félve attól, mit talál, ha egyszer körbenéz. Tekintetét azonban teljesen elborította egy pár fekete csizma. A lány pislogott még egyet-kettőt, de a jelenség csak nem akart eltűnni.

Lassan felemelte fejét, hogy szembetalálja magát azzal a titokzatos alakkal, akit az erdő szélén látott; most már jobban szemügyre vehette a férfit.

Hosszú, ezüst haja elegánsan meglebbent a szélben, de kezdett igencsak csatakossá válni az egyre zúduló esőtől. Szemei szintén aranysárgán csillogtak az éjjeli holdfényben, akárcsak a lány sajátjai. Az idegen arcán két-két magenta színű csík húzódott, homlokán pedig egy csökkenő félhold ékeskedett, sötétkék színben.

A férfi lassan kinyújtotta egyik karmos kezét, melyen ugyanolyan csíkok voltak, mint az arcán és a szemhéján. Hikari óvatosan a feléje nyújtott karra nézett, majd megmentője szemébe; ám azokból azonban képtelen volt bármit is kiolvasni. Lassan, reszketve elfogadta a segítő kezet, ami aztán egy pillanat alatt a talpára állította őt.

A fiatal nő felszisszent, mikor fájós bokájára helyezte testsúlyát, így inkább másik lábán állt, a sérültet pihentetve. Megállt és elgondolkozott egy pillanatra, majd a férfi szemébe nézett.

– Domo arigatou, nagyuram – hajolt meg, ahogy fájós lábától tellett.

Az illető – aki egyértelműen démon volt – a lány álla alá helyezte egyik karmos ujját és felemelte a fejét. Hikari megszeppenve pislogott rá. Valamennyire tartott tőle, ugyanakkor az a megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajta, mikor a férfi szemébe nézett, hogy a világon semmi baj sem érheti; biztonságban van.

A következő kérdés, ami elhagyta a démon nagyúr ajkait, megdöbbentette a lányt.

– Mi vagy te...?

– T-tessék? – hebegte összezavarodottan, s még jobban meglepődött, mikor észrevette, hogy a férfi szimatolni kezdi körülötte a levegőt.

– Már értem... – jegyezte meg magának a férfi, azzal megfordult, s elindult a tó irányába.

Hikari önkéntelenül is a karja után kapott, de csak haorija ujját sikerült megfognia. A démon felvonta egyik szemöldökét, mikor válla fölött visszatekintett rá.

– Nagyuram...

– Sesshoumaru – szúrta közbe a démon.

– Sesshoumaru nagyúr – kezdett bele újból a lány. – Kérem, ne hagyjon itt... – Hikari tekintete könyörgőre fordult, ahogy kiejtette a következő szavakat, s lassan elengedte a démon felsőjének ujját. – Nincs hová mennem, és szeretném leróni valahogy a tartozásom.

– Miféle tartozásod? – kérdezte élesen a férfi, ahogy teljesen visszafordult.

– Hogy megmentett – sütötte le tekintetét a lány.

Hangja lágy volt és erőtlen; pont, ahogy önmagát is érezte e pillanatban.

– Ahogy gondolod – hallatszott egy hosszú pillanatnyi csend után a válasz.

Hikari felnézett, s a két aranyszín szempár egy pillanatra összekapcsolódott, majd a lány elmosolyodott és meghajolt.

– Köszönöm, Sesshoumaru-sama.

– Ne hajlong – vetette oda bosszankodva a nagyúr.

– Tessék? De... miért ne? – kérdezte ártatlanul a lány.

Nem értette. Hiszen megmentette őt; annyival tartozik neki, hogy tiszteletet mutat.

– A bokád – hangzott a felelet.

Hikari lepillantott a lábára, de azon még nem látszott semmi sem. Ismét feltekintett a démon nagyúrra.

– Gyere – sóhajtott amaz, azzal irányt váltott, hogy visszatérhessen a barlangba, ahol tábort vertek éjszakára.

Sesshoumaru alig hallhatóan ismét sóhajtott. Ennyit az éjszakai fürdőzéséről. A lány viszont úgy tűnt, megérezte, mi zavarja és felgyorsította tempóját, hogy mellette haladhasson, de még mindig kicsit mögötte sétált – ebben nagyban segítette a bokájába hirtelen beálló fájdalom is.

– Sesshoumaru nagyúr... – szólította meg őt, mire a férfi a szeme sarkából rápillantott, jelezve, hogy figyel rá. – Ha jól sejtem, fürödni készült... ismerek a közelben egy meleg vizű forrást, ha gondolja, megmutathatom, merre van... a falusiak nem ismerik, nem fogja senki megzavarni.

A démon még egy darabig gyanakodva nézte a lányt, de aztán egy aprót biccentett, mire ő elmosolyodott és lelkesen mutatni kezdte az utat. Hamarosan meg is érkeztek a helyre, melyet az erdő sűrű aljnövényzete, dús bokrok és nagy lombú fák öleltek körbe.

A lány leült az egyik fa törzsének dőlve, háttal a fürdőhelynek. Ott várakozott, míg a nagyúr elkészült.

Ám hiába is próbált ébren maradni, az elmúlt napok eseményei lassan megtették hatását, ahogy szemhéja egyre jobban elnehezült, végül pedig teljesen lecsukódtak. Egy pillanattal később már békésen szuszogott a fa tövében.

A férfi úgy döntött, még egy kicsit áztatja magát, mielőtt kimegy és megszárítkozik. Jólesett feszült izmainak, ahogy a kellemesen langyos víz hozzájuk ért. Vett egy mély levegőt, mire orrát ismét megcsapta a nyári zápor illata. Feltekintett az égboltra, ám az olyan tiszta volt, mint amilyeneket a fagyos téli estéken látni.

A lány felé pillantott, aki időközben elbóbiskolt – erről árulkodott egyenletes, lassú légzése is – neki volt olyan jó illata. Most már kétsége sem volt afelől a nagyúrnak, hogy egy vízi démonnal van dolga.

Az ilyen lények, akiket a természet szülötteinek tartanak, nagyon ritkák és nagy hatalmúak voltak. Elgondolkozva ráncolta össze homlokát, kicsit eltorzítva ezzel éjkék holdját is. „De ha olyan erősek, ő miért nem? Az ostora is gyenge volt, és nem is harcolt azok ellen az egyszerű halandók ellen... miért?”

Fáradtan megrázta a fejét, ahogy kikászálódott a fürdőből. Már megint a kíváncsisága fogott ki rajta. Pontosan ezért segített a lányon; mert kíváncsi volt, ki ő. Most pedig csak még jobban belegabalyodott, ahogy gondolatai elkalandoztak felé.

Gyorsan megszárítkozott és felöltözött. Halk léptekkel érkezett a lány elé, ám ő továbbra is békésen aludt. A kutyaszellem már épp arra gondolt, hogy mégiscsak ott hagyja, a fa tövében, mikor fülében váratlanul felcsendült a lány hangja:

„Sesshoumaru nagyúr. Kérem, ne hagyjon itt... Nincs hová mennem, és szeretném leróni valahogy a tartozásom.”

Még egy pillanatig átfúrta töprengő tekintetével az előtte ülő törékeny alakot, végül beadta a derekát egy gondterhelt sóhajjal, és felnyalábolta őt.

„Remek. Még valaki, akire vigyázhatok.”

Számára egyértelmű volt, hogy a lány nem képes saját magát megvédeni, s azzal, hogy befogadta őt a csapatába, most rá hárult ez a feladat.

De nem baj.

Majd megtanítja harcolni.

A lány is le fogja róni a tartozását, bár arról még fogalma sem volt a nagyúrnak, hogyan.

– Argh! – Hikari frusztráltan morgott egyet, mikor már maga sem tudta megszámolni, hányadszorra próbálkozott sikertelenül. – Nem megy ez nekem...

– Dehogynem – hallatszott a férfi nyugodt hangja. – Láttam.

– Jó, de... de akkor volt víz a közelben, nagyuram! – alighogy kiejtette e szavakat, a lány szeme felcsillant.

Hikari megfordult, s sietős léptekkel elindult.

– Most meg hová mész? – vonta fel egyik szemöldökét Sesshoumaru.

– Víz... tudom, itt kell lennie a közelben egynek... – mormogta a kérdezett, ennek ellenére a kutyaszellem tökéletesen hallotta minden szavát.

Kisvártatva ő is követte.

Az elmúlt napokban Hikari érzékei kifinomodtak, s már képes volt megérezni, merre van víz és hogy milyen távol... habár, ez utóbbit még nem sikerült tökéletesen elsajátítania... Sesshoumaru nagyúr szája sarkában egy keserű mosoly jelent meg, ahogy eszébe jutott a lány legutóbbi próbálkozása – vízkeresésben. Hikari tisztán érezte, merre van a víz és folyton bizonygatta, mindjárt odaérnek, míg végül...

**

– Csak... ezért...? – bökte ki Jaken, aki legelőször tért magához megdöbbenéséből.

Sesshoumaru arcizmai meg-megrándultak, de ezenkívül nem mutatta jelét gondolatainak. Hogy épp a nevetését vagy bosszankodását akarta visszatartani, azt senki sem tudta.

– Miért, Jaken-sama? – kérdezte aranyosan Rin. – De hisz Hikari-chan talált vizet, nézd!

Azzal a kis pocsolyára mutatott, amely a lábuk előtt hevert. Jaken nem bírta tovább:

– Fél napot jöttünk, lejártuk a lábunkat és csak... csak... ezért?!

– Sajnálom, Jaken-san – hajtotta le a fejét Hikari, aztán esdeklő tekintettel a kutyadémon felé fordult:

– Bocsásson meg, Sesshoumaru nagyúr... nagyon erősen éreztem, azt hittem, hogy...

– Hagyd. Úgyis erre jöttünk volna – vágott a szavába a férfi, azzal folytatta útját, a lány elé lépve.

Hikari kicsit összezavarvodva tekintett utána, majd megvonta a vállát és egy gyenge sóhaj hagyta el ajkait. Rinnel kézen fogva indultak tovább a rögös földúton.

**

A kutyaszellem gyanúi beigazolódni látszottak; ahogy a lány egyre szorosabb kapcsolatba került a vízzel, ráadásul, amióta velük utazott, képességei is felszínre törni látszottak. Démonvérének köszönhetően pedig fájós bokája már másnap reggel a múlté volt, amikor továbbindultak.

– Megvan! – sikkantott fel Hikari, azzal rohanni kezdett.

Még egy sor fa, aztán pedig kiértek a vízpartra. Egy hatalmas tó terjeszkedett előttük, s a szél mozgásának köszönhetően apró fodrokat csalt a felszínre. Ettől eltekintve a víztükör sima és lágy volt. A kora délutáni napfény vidám táncot járt rajta.

Hikari ott állt a tóparton, élvezve a látványt. Aztán meghallotta Sesshoumaru puha lépteit a háta mögött és megfordult, a démon nagyúrra mosolyogva:

– Ugye, milyen szép? – kérdezte, majd tekintete visszavándorolt a tavat körülölelő vízililiomokra és tavirózsákra.

– Az – a férfi hangja furcsán csengett, de Hikari nem tulajdonított neki nagy figyelmet, csupán lehajolt, hogy ugyanúgy kezébe vegye a vizet, ahogy akkor éjjel tette, mikor bokája és csuklója köré fonódott.

De ha visszapillantott volna a nagy kutyaszellemre, talán rájöhetett volna, Sesshoumaru nem is a tóra gondolt. Még csak a vízinövényekre sem...