7. fejezet

Másnap korán felébredtek, és indultak tovább. Pár óra után megálltak egy kis folyó mellet, hogy pihenjenek, és kitalálják, merre is kéne továbbmenni. Amíg Inuyasháék az irányon tanakodtak, Hikari elment, hogy fogjon pár halat. Még csak alig pár perce állt lesben a folyóparton, amikor észrevette, hogy a gyors folyású folyó vize vért hoz lefelé. Egyből megérezte, hogy ez egy szellemtől származik. Gyorsan visszaszaladt a többiekhez, és odakiáltott nekik:
- Baj van! Vért hozott a folyó vize! Szellemvért!
A lány észrevételét megerősítendő, hogy pár másodperccel ezután üvöltést hallottak, nem is olyan messzire tőlük. Inuyasháék a fegyvereikhez kaptak, és talpra ugrottak. Néhány perc múlva megjelent a fák közt egy jókora medveszellem, amely pár sebből már vérzett. Elkezdtek harcolni. Inuyasha szorgalmasan használta a Szélbordát, Sango a bumerángot, Kagome a nyilait, Hikari meg a víz erejét. A szellem nagyon erősnek bizonyult, Kagome állítása szerint öt darab ékkőszilánk is volt a testében. Hikari épp ráküldött néhány víztölcsért, amikor is a medve, úgy tűnt, hogy besokallt. Innentől felpörögtek az események. A medveszellem kinézte magának Hikarit, és egy hatalmasat csapott feléje. Eltalálta, és szegény lány akkorát repült, hogy meg sem állt a tisztás széléig, ahol is belecsobbant a folyóba, és fejét egy kőbe beverve részben elájult. Hallott és érzett, viszont se a szemét nem bírta kinyitni, se mozdulni nem tudott. A víz erős sodrása pedig csak vitte őt lefele, nagyon sokáig. Egyszercsak valami hangot hallott - egy kislány kiabálását. Pár másodperc múlva pedig érezte, hogy egy erős kéz elkapja, és kihúzza a partra. Hikari már nem bírta tovább észnél tartani magát, és mihelyt érezte, hogy ismét a szárazföldön van, teljesen elájult…

***

Inuyasháék csak nagyon nehezen tudták legyőzni a szellemet. Jó pár sérülést elszenvedtek, de legalább azt az öt szilánkot megszerezték Naraku elől. Egyszercsak Sango felkapta a fejét:
- Hikari! Hol van?
Nem látták, hogy mi történt a lánnyal, mert abban a pillanatban, hogy a medve lecsapott rá, őrájuk is csapást mért, és nem volt idejük másra figyelni.
- Hikari! Merre vagy? - kiáltozták, de nem jött válasz.
- Nem érzem a vére szagát, tehát nem hiszem, hogy megsérült volna - mondta Inuyasha.
- Hmm… ellátom a sebeiteket, aztán elmegyünk, és megkeressük őt, jó? - mondta a többieknek Kagome.
Ebben megegyeztek, elvégre mind aggódtak a lányért. Így is lett. Követték lefelé a folyót, és megtalálták azt a helyet, ahol Hikari a partra keveredett.
- Sesshoumaru… ő is itt volt - mondta Inuyasha. Megtalálták a lány nyomait, amiből úgy tűnt, hogy a saját lábán, szabad akaratából ment el arra, amerre… Sesshoumaruékkal.
- Nem kéne utána mennünk? - kérdezte Kagome.
- Eltaláltad. Ha ő a bátyámékkal akar lenni, én nem szólok bele.
Különben is, biztosan vissza fog jönni, hiszen nálunk maradt a holmija… - mondta Inuyasha.
- Lehet… mondta erre Kagome.
- Azt mondom, menjünk vissza a táborhelyig, és maradjunk ott egy kicsit, hátha Hikari visszajön - javasolta Miroku.
- Igen, szerintem is - erősítette meg Sango.
Így hát visszamentek a táborukba, és várták, hogy felbukkanjon Hikari.

***

Hirtelen ébredt fel, és a szemei rögtön kipattantak. Először még homályosan látott, de miután pislogott néhányat, kitisztult a kép. Egy kislány arcát látta maga fölött.
- Rin…? - kérdezte elhaló hangon.
- Hikari! De jó, hogy magadhoz tértél! A folyó hozott lefele, és el voltál ájulva, de én észrevettelek, és szóltam Sesshoumaru nagyúrnak, hogy segítsen téged megmenteni, mert ismerlek téged, aztán ő bement a vízbe, és kihúzott a partra, és utána nem sokkal felébredtél! - hadarta el egy szuszra Rin.
- Sesshou… maru… ő is… itt van? - mondta Hikari, miközben a lenyelt vizet köhögte fel. Rin egy sziklára mutatott, nem messze tőlük. A szellem ott ült, és a folyót nézte.
- Sesshoumaru - mondta a lány, miközben nagy nehezen felállt. - Már másodszorra mentetted meg az életemet. Hogy hálálhatnám meg?
Sesshoumaru egy darabig hallgatott, aztán megszólalt:
- Eljön majd annak is az ideje. Különben meg azért mentettelek meg, mert Rin azt mondta, hogy tegnap este találkoztatok, beszélgettetek, és nagyon megkedvelt téged.
Sesshoumaru felállt, és elindult az erdőbe. Rin kézen fogta Hikarit, és elindult a nagyúr után.
- Jaj, Rin. Sajnálom, de nekem vissza kéne mennem Inuyasháékhoz. Már biztosan aggódnak amiatt, hogy hol vagyok.
- Hikari, gyere el velünk a táborunkba. pihenned kéne most! - mondta a kislány.
“Igaz is, elég hosszú szakaszon sodort magával a víz. Tényleg kéne pihennem, mielőtt visszaindulok…” - gondolta Hikari.
- Na jó, meggyőztél. De csak ha a nagyurad nem bánja - nézett a szellem háta közepére. Az nem szólt vissza, amit a lány úgy értelmezett, hogy neki mindegy, ha jön, jön, ha nem, akkor nem. És Hikari ment. Útközben azon gondolkodott, hogy ő tulajdonképpen egy a vizek urai és úrnői közül, mégis majdnem egy folyó okozta a vesztét.
“Biztosan azért történt ez, mert ember vagyok. Ha szellem lennék, biztos sikerült volna a vízzel kivitetnem magam a partra… Hát igen, vannak korlátaim. Viszont legalább azt el tudtam érni még félájultan is, hogy a víz tetején maradjak, és hogy ne kapjak semmilyen sérülést… Mégis jobb, mint a semmi. De Atsuko anyó azt mondta, csak gyakorlás kérdése, és még fejlődni fog a hatalmam.” - elmélkedett magában. Megérkeztek Sesshoumaruék táborához, ahol Yaken és Aun várt rájuk. Hikari persze nem tudta, hogy kik azok, akik ott vannak.
- Hikari, bemutatom neked Yakent - mutatott a kis zöld gnómra. - Ő pedig Aun - tért át a sárkánylóra. Hikari Yakent figyelmen kívül hagyva csodálkozással odasétált Aun elé, és kinyújtotta felé az egyik kezét. Sesshoumaru - aki akkor már egy fa tövében ült - érdeklődve figyelte, mit csinál a lány.
“Különös. Eddig szinte mindenki megijedt, amikor meglátta Aunt. Ő pedig szinte áhítattal néz rá…” - gondolta.
Aun egy darabig farkasszemet nézett a lánnyal, aztán az egyik fejét a kinyújtott kézhez dörgölte. Hikari szemében öröm csillant meg, és a másik kezével Aun másik fejét kezdte el simogatni.
- Oh, istenem… egy igazi sárkány… annyira szerettem volna látni egyet, és most itt van… alig hiszem el… mifelénk nem élnek ilyenek, de sokat hallottam róluk… Olyan… gyönyörű…
Sesshoumaru elmerengve a felhőkre nézett:
- Igen. Minden fajnak megvan a maga szépsége.
- Hm? - nézett rá Hikari. Azt hitte, rosszul hall. Eléggé szűkszavúnak ismerte meg Sesshoumarut, aki csak akkor mond valamit, ha nagyon muszáj. Nem olyannak, akivel az élőlények szépségéről lehet csevegni.
A szellem levette az égről a tekintetét, és Hikarira nézett. A lány pedig csak nézett az aranysárga szemekbe, mígnem egy kissé elpirult, és hogy zavarát leplezze, visszafordult Aunhoz. Ekkor érkezett vissza Rin és Yaken - akik történetesen az iménti pár percben tűzifát szedtek, és elkezdtek tüzet rakni.
- Gyere Hikari! Meg kell száradnod! - hívogatta Rin. A lány csak ekkor jött rá, hogy csurom vizes. Furcsa, nem fázott, pedig fújdogált a szél. Elengedte Aun fejét, és letelepedett a tűz mellé, és várta, hogy megszáradjon. Egy idő után egyszercsak nemes egyszerűséggel elvágódott a földön, mint egy krumpliszsák - elaludt ültében. Az előző napokban nem aludt túl sokat, és ez a fáradtság most jött ki rajta. Rin odament hozzá, és amennyire tudta, kényelmesebb pózba fordította. Yaken meg csak duzzogott az egyik bokor alatt, ahova elbújt, hogy “Már megint egy halandó…”.
Sesshoumaru jó darabig fürkészte az alvó lányt.
“Furcsa ez a halandó. Ember ugyan, de nagy erőt érzek benne” - gondolta. - “És bátorsága is van. Amikor először találkoztunk sem ijedt meg tőlem, még mögém is bújt, pedig tudta, hogy mi vagyok, és hogy nagy a hatalmam.” Egy pillanatra elgondolkodott, és összehúzott szemöldökkel nézte a lány nyugodt arcát. “Valakire nagyon emlékeztet… valakire, akit már régen láttam… De kire?” Úgy érezte, nincs veszély a közelben, és otthagyta a csapatot, hogy elmenjen egy kicsit sétálni. Már sötét volt, mire visszaért. A lány még mindig aludt, alig mozdult el. Rin örömére a szellem ennivalót is hozott: néhány halat, amit megsüthetnek. A kislány botokra tűzte a zsákmányt, és a tűz köré rakta, és mikor megsültek, felébresztette Hikarit, hogy vacsorázzon vele. Hikari lelket öntött magába annyira, hogy enni tudjon, aztán megint elaludt. Addigra már a ruhái is megszáradtak rajta.
Másnap Hikari ébredt fel legelőször, és amíg a többiek aludtak, ő elment a folyóhoz fürdeni. Tudta jól, hogy már Sesshoumaru sem alszik, csak tetteti, de remélte, hogy van a férfiban annyi tisztesség, hogy nem leselkedik. Hikari nagy örömére, volt. Visszafelé menet szedett az erdőben reggelinek valót, és mire Rin felébredt, már a friss ennivaló fogadta. Megették, és utána Hikari elindult Inuyasháékhoz. Kis idő múlva Sesshoumaru is elment, ki tudja, hova. De érdekes módon az a hely arrafelé volt, amerre Hikari ment. Ahogy Sesshoumaru a fák között sétált, egyszercsak az egyik szélesebb törzsű fa mögül elélépett Hikari.
- Itt az ideje, hogy lerójam a tartozásom - mondta.
- Hm? - kérdezte a szellem.
- Tudom, hogy mi az egyik legnagyobb bajod. Én tudok neked segíteni - nézett a szellem kimonójának bal ujjára.
- Ugyan, hogyan tudnál pont te - mondta, és továbbindult… volna, mert a lány megállította.
- Megmondom, hogyan kaphatod vissza a karodat, de előtte még kérnék valamit.
Sesshoumarun látszott, hogy nagy dilemmában van, de rászánta magát:
- Mi lenne az?
Hikari a szemébe nézett.
- Kérlek, hadd tartsak veletek!
- De miért?
A lány úgy tett, mintha nem is hallotta volna.
- Szóval? Veletek maradhatok?
A férfi a lány arcát fürkészte. Nagyon elszánt volt. Végül beadta a derekát:
- Nem bánom. Jöhetsz, ha ez minden vágyad...
A lány elégedetten elmosolyodott.
- Köszönöm. Akkor most jól figyelj. Menj egyenesen nyugatnak. Az első falu után az erdő közepén, egy kis tisztáson van egy kunyhó, amiben egy vénséges-vén boszorkány lakik. Mondd meg neki, hogy Hikari, a vizek úrnőjének lánya küldött téged, és hogy mit szeretnél. Teljesíteni fogja a kérésed, de csak ha szépen beszélsz vele. Ki nem állhatja a durva, követelőző alakokat… Lehet, hogy a végén ahelyett, hogy meggyógyítana, megátkoz… - mosolyodott el az utolsó mondatnál Hikari.
“A vizek úrnőjének lánya… de hiszen teljesen ember… Lehet, hogy… igen, ez valószínű. Az anyja egy halandóvá változott szellem… akkor ilyesfajta erőt éreztem benne…” - gondolta Sesshoumaru. Hikari hátat fordított neki, és elindult. Sesshoumaru utána szólt:
- Hikari!
A lány meglepődve megállt. A nevén szólította!
- Köszönöm - mondta halkan a szellem. A lány hátrafordult, de már csak egy távolodó fehér fénygömböt látott.
- Szívesen. Remélem, sikerrel jársz, és teljesül a vágyad - mondta, és újra elindult Inuyasháék felé.

***

Inuyasha felnézett.
- Itt van - mondta.
A többiek követték pillantását a folyó felé, és valóban, Hikari közeledett onnan. Örültek, hogy megkerült, viszont azon nagyon elcsodálkoztak, amikor közölte, hogy ezentúl Sesshoumaruékkal lesz.
- Nocsak! Vajon mi lelte a bátyámat, hogy ennyi halandót megtűr maga mellett? - mondta gúnyosan Inuyasha.
Hikari most megtudta, hogy azon az estén, amikor először találkoztak, Kagome mivel fenyegette Inuyashát.
- Fekszik! - Kiáltotta a lány, mire a fiú kiterült a földön. Hikari először csak értetlenül nézett, de aztán rájött, hogy ezt Inuyasha nyaklánca tette a vezényszó hatására, és elkezdett kuncogni.
- Úgy kell neked! - mondta.
A fiúnak egy napra egy fekszik bőven elég volt, ezért nem szólt vissza a lánynak, pedig tudott volna mit mondani neki.
- Azt hiszem, most tényleg elválnak útjaink. Azért jó volt a veletek együtt töltött idő. Sziasztok! - mondta Hikari. Elbúcsúztak egymástól, és a lány elindult. - Remélem még találkozni fogunk!
- Ha Sesshoumaruval vagy, egészen biztos - jegyezte meg Inuyasha. Kagométől kapott egy szigorú pillantást, de vezényszót nem. Innentől Hikari és Inuyasháék útja egy jó időre elvált egymástól.