„Na szép. Két felvágós, büszke szellem... Már csak ez hiányzott!” dugta a szárnya alá a fejét Katsu. Hangja most már normális volt, mélyen zengett a nő elméjében.

– Te... pimasz... – Aini mérgesen pillantott a madárra és lesöpörte a válláról, mire a főnix fülsértő rikoltozást hallatott. Mivel még nem fejlődött ki teljesen, ezért erre is képes volt – egyelőre.

– Váá... Katsu! – kiáltott rá Aini, miközben befogta a fülét.

Sesshoumaru is hasonlóképp cselekedett, kivéve, hogy ő nem mondott semmit sem, csupán fájdalmas arcot vágott. A főnix lejjebb ereszkedett és megállt Ainival szemben, hogy fejük egy vonalba kerüljön.

„Megérdemelted... sőt, mindketten megérdemeltétek.”

– Mégis mit képzelsz te magadról? – fortyant fel Aini.

„De hát... én csupán a tényeket közlöm.” felelte legártatlanabb arckifejezését felöltve a madár.

– Undok vagy – fordult el tőle Aini, s ekkor vette észre, hogy Sesshoumaru furcsán pillant rá. – Mi van? – húzta össze magát kicsit a nő.

– Te egy madárral beszélgetsz? – pislogott értetlenül a démon.

– Miért, minek látszik? – vágott vissza Aini.

– Hát, te nem vagy normális...

– Azt nem mondta senki sem, hogy az lennék... most pedig, ha megbocsátasz...

– Állj! – kapott ismét a karja után Sesshoumaru, de ezúttal elvétette.

– Mit akarsz még mindig? – nézett rá haragosan Aini.

Sesshoumaru gondolatban egy hatalmasat sóhajtott, mielőtt megszólalt volna, de kívülről semmi sem látszott rajta:

– Naraku az ellenségem.

– Na és...?

– Ezért akarom tudni, mi közöd van hozzá – felelte végül a démon.

– Értem – biccentett Aini, s még várt egy percet, mielőtt válaszolt volna:

– Talán számodra is kiderült, hogy nem vagyunk barátok.

– Nekem úgy tűnt, mikor először megláttad, hogy...

De Aini nem hagyta befejezni a férfi mondatát, hevesen közbevágott:

– Elárult!

– Így már világos... és mihez kezdesz most?

– Ostoba kérdés – jelentette ki Aini, s ismét elindult. – Természetesen utánamegyek és megbosszulom...

– A húgodat?

Aini megtorpant.

– Tehát mégis figyeltél... – jegyezte meg halkan a nő.

– Igen; minden szót tisztán hallottam – felelte Sesshoumaru, s közelebb lépett hozzá. – Fogalmam sincs, mit érezhetsz most és nem is akarom megtudni, de ha bosszút akarsz állni rajta, akkor...

– Akkor mi?

– Egyedül gyenge vagy hozzá... – Sesshoumaru elharapta a szó végét.

Aini vállai megemelkedtek, ahogy mély levegőt vett és a démon azt hitte, ismét egy újabb dühkitörés következik, amiért megsértette a büszkéségét, azonban ezúttal tévedett.

– Igazad van – mondta csendesen a nő, már-már síri hangon. – De meg kell próbálnom... nem hagyhatom annyiban!

– Mivel én is Naraku nyomában vagyok, mit szólnál hozzá, ha...

– Te most felajánlod a segítséged? – nézett bele mélyen a démon szemébe hitetlenkedve Aini; s bár sajátjaiba könnyek gyűltek, nem sírt.

– Tulajdonképpen igen – felelte egy kis szünet után Sesshoumaru.

– Rendben van – bólintott Aini, s szipogott egyet. – Elfogadom, köszönöm...

– A közelben van a kastélyom, ott kipihenheted magad, amíg erőre kapsz és elindulhatunk.

– Jó – bólogatott Aini, s kitárta a karját, hogy Katsu kényelmesen visszarepülhessen megszokott helyére.

Az este még az erdőben érte őket.

– Nem akarok panaszkodni, de mintha valami olyasmit említettél volna, hogy a kastélyod a közelben van – jegyezte meg Aini, miközben egy éjjeli szállásra alkalmas helyet kerestek.

– Holnap elérjük – felelte Sesshoumaru.

– Az jó – sóhajtott a nő.

Hamarosan letelepedtek, mikor a sötétség már annyira elterjedt az erdőben, hogy még az ő éles démonszemeiket is erőltetniük kellett, ha valamit látni akartak. A dús lombokon a csillagok halovány fénye sem hatolt át, s Újhold lévén az éjszaka fényei még gyengébbek voltak.

Aini éppen próbált viszonylag kényelmesen elhelyezkedni egy fa törzsénél, mikor Sesshoumaru felállt, arca figyelmet tükrözött, de egyébként nem lehetett semmit sem leolvasni róla. Tekintetével a sötét rengeteget fürkészte. Egy lágy szellő rezegtette meg a fák lombjait, de egyéb zajnak nyoma sem volt.

– Mi történt? – érdeklődött a nő, még mindig megfelelő helyet keresve a fánál.

– Semmi – válaszolta szemrebbenés nélkül Sesshoumaru. – Utánanézek valaminek, te maradj itt!

– Jó... – morogta Aini. Ő nem érzett semmi különöset, s végre sikerült kényelmesen befészkelnie magát a fa aljába. Mikor Sesshoumaru sziluettje eltűnt a fák sűrűjében, Aini gondolatban Katsut hívta. A madár hamarosan meg is jelent.

„Azt akarom, hogy kövesd! Derítsd ki, mi dolga van!”

„Kémkedjek utána?” kérdezett vissza gondolatban a főnix.

„Tulajdonképpen igen... de észre ne vegyen! Légy nagyon óvatos!”

„Az leszek.” Felelte Katsu, s azonnal szárnyra kapott. Egy pillanat alatt eltűnt Aini szeme elől, pontosan ugyanott, ahol Sesshoumaru is.

Becsukta a szemét és várt. Pihent, de nem akart mély álomba merülni, gondolatban figyelt minden aprócska neszre... amit nagyon is jól tett, mint utóbb kiderült. Apró neszt hallott a háta mögül; először azt hitte, Sesshoumaru tért vissza. De aztán, mikor a szél ismét feltámadt a fák közt, megérezte egy ismeretlen démon szagát és éppen az utolsó pillanatban sikerült elugrania előle.

A fa, ami mögött pihent, szilánkokra hasadt a hatalmas medvedémon mancsának csapása nyomán. Aini már talpon volt, kezében botját tartotta készenlétben. A démon nem úgy tűnt, mintha lehetne szót váltani vele, ezért a nő nem is fárasztotta magát feleslegesen, azonnal harcba bocsátkozott vele.

Sesshoumaru eltűnődve rótta a járatlan ösvényt az erdőben. Úgy érezte, mintha egy idegen démon lenne a közelben, de mivel mindeddig nem talált rá, kezdte azt hinni, csak az érzékei játszottak vele. Ebben a különös erdőben bármi előfordulhat.

Úgy döntött, lassan visszafordul, mikor a szeme sarkában valami piros villanást látott. Azonnal odafordult és nem telt bele sok időbe, mire rájött, hogy Katsu az, Aini főnixmadara.

„Aini biztos arra kérte, hogy kövessen...” töprengett Sesshoumaru. „Ezt még nagyon megbánja!” dühösen indult el visszafelé, sietős léptekkel, Katsu azonban ezúttal sem maradt le tőle jobban, mint előtte.

Egyszer csak sikoltás törte meg a mélybe burkolózó sötét erdő csendjét. Visszhangozva hullott fáról-fára, míg lassan elhalt. Sesshoumaru rögtön felismerte Aini hangját, s azonnal rohanni kezdett, de még mindig nem tett le arról, hogy kérdőre vonja a nőt.

Mikor odaért a helyre, ahol hagyta őt, egy hatalmas medvedémon hátát látta. Sesshoumaru már épp emelte a kezét, hogy lecsapjon vele, de ekkor – mindenféle figyelmeztető jel nélkül – a démon lábai megfagytak, s a jég felkúszott egész testén, míg körül nem ölelte teljesen. Sesshoumaru döbbenten nézte, hogyan válik tehetetlenné a medvedémon. A következő pillanatban pedig egy fekete villanást érzékelt és az immár jégszoborrá előlépett medvedémon darabokra hullott.

Teteme fölött Aini állt, egyik kezében fegyverével, a másikkal pedig az oldalát fogta.

– Nem volt rossz... – jegyezte meg Sesshoumaru, mikor közelebb lépett hozzá, aztán eszébe jutott, mit is akart kérdezni. – Jól sejtem, hogy...

Azonban ezúttal sem fejezhette be mondatát, mert Aini megingott és most a férfi karjába kapaszkodott, miközben igyekezett talpon maradni; másik kezével továbbra is az oldalát fogta, Sesshoumaru pedig próbálta megtartani, hogy a nő el ne essen.

– Jól érzed magad? – kérdezte a démon, bár sejtette a választ.

– Én... – Aini lábai felmondták a szolgálatot.

Eszméletlenül esett össze Sesshoumaru karjaiban.

– Ó... remek...! – szaladt ki a férfi száján, miközben óvatosan lefektette a földre Ainit.

Arrébb tolta a nő kezét és meglátta, hogy a kimonója oldalát vér áztatja. Sesshoumaru tanácstalanul nézte egy darabig.

„Ha nem veszed le a vértjét, nem tudja meggyógyítani önmagát és el fog vérezni!” mutatott rá a nyilvánvaló tényre egy furcsa hang a férfi elméjében. Sesshoumaru gyanakodva pillantott körbe a fákra.

„Hahó! Én vagyok az!” csapott egyet felé a szárnyaival Katsu.

– Te..? De hogyan?

„Ráérünk ezt később is megbeszélni, most szedd le róla a vértjét, különben meghal!”

– Jól van már... – morogta Sesshoumaru, s követte a főnixmadár utasítását.

Percek múlva már nem szivárgott vér a hasán lévő sebből és Aini légzése is megnyugodott egy kicsit. Sesshoumaru újból megvizsgálta a sérülést.

– Reggelre valószínűleg felébred – jegyezte meg, miután végzett. – Most pedig meséld el nekem, hogy is van ez...

Sesshoumaru szemére még jó darabig nem jött álom. A prémen feküdt és szemlélte a csillagokat, mellette pedig Aini pihent. Ahogy így elmerengett, hamarosan arra lett figyelmes, hogy a nő sokat mozgolódik álmában. Aztán rájött, mi a probléma: a hideg rázza. Ez sajnos úgy tűnt, együtt jár a gyógyulásával.

Sesshoumaru levette kimonójának felső rétegét és ráterítette. Így rajta most egy könnyebb felső volt. Visszafeküdt, feje alá tette kezeit és tovább nézte a csillagokat. Minden olyan nyugodtnak tűnt; nem is látszott, hogy néhány órája élet-halál harcot vívtak itt. A medveszellem teteme azóta eltűnt.

Aini mocorgott egy kicsit és még összébb húzta magát, hogy jobban beférjen rögtönzött takarója alá. Aztán anélkül, hogy tudatában lett volna, mit csinál, közelebb húzódott Sesshoumaruhoz. Feje a démon karján, keze pedig a mellkasán pihent.

Sesshoumaru már félig aludt és eléggé meglepődött, de már túl fáradt volt ahhoz, hogy bármit is gondoljon a dologról. Megfogta a nő csuklóját, hogy levegye, de mikor megérintette, valami furcsa érzés fogta el, ami nem engedte, hogy megvalósítsa tervét. Így aludtak hajnalig, kéz a kézben...

Éppen, hogy pirkadt, mikor Aini egy mély lélegzetvétellel felébredt. Fáradtan pislogott körbe. Először nem is tudta, hol van és mit keres itt, aztán eszébe jutott, a találkozás Narakuval, utána pedig Sesshoumaruval, valamint a medvedémonnal való küzdelem. Amikor ki akarta törölni szeméből az álmot, csak akkor vette észre, milyen közel került Sesshoumaruhoz és hogy a férfi fogja a kezét.

Egy pillanatra teljesen ledermedt – fáradt elméje próbálta megemészteni az információt –, de aztán gyorsan kikapta csuklóját a férfi fogásából. Azt várta, hogy erre a mozdulatra felébredt a szellem, azonban nem így történt. Továbbra is aludt, arcán békesség és nyugalom tükröződött.

Aini gondolatai elkalandoztak. „Olyan szép így, mikor alszik...”

Aztán összeszedte magát és feltápászkodott. Ekkor vette észre, hogy mindvégig Sesshoumaru kimonója nyújtotta számára a takarót. Felvette a földről a leesett ruhadarabot, mire megcsapta az illata. Nem tudott magának parancsolni; beszívta a kimonóba rejtett finom illatot, mely tulajdonosához tartozott.

Kisvártatva rájött, mit is csinál és elpirult. Amilyen gyorsan csak tudta, ráterítette a férfira és körülnézett. Hamarosan meg is találta, amit keresett: a vértjét. Pillanatok alatt magára öltötte, aztán felnézett a rózsaszínes égboltra: Katsu éppen akkor írt le egy kört felette. Lehívta a madarat.

Arról faggatta, mit tudott meg az éjjel, mikor Sesshoumarut követte, de Aini nagy bánatára semmi említésre méltó nem történt.

„De Veled annál inkább...” jegyezte meg somolyogva Katsu.

„Hát igen, izgalmas volt, egy medvedémon támadott meg... na de nem volt olyan nagy ellenfél és túléltem, és ez a lényeg. Nem?”

„Nem erre céloztam.”

Aini elbizonytalanodott. Pontosan tudta, miről beszélt a főnix, azonban általában mindig bevált, ha ártatlan arccal rákérdez, pontosan mire is gondolt. Viszont érezte, ezúttal nem lesz ilyen könnyű dolga. Ám még mielőtt bármit is tehetett volna, Sesshoumaru is felébredt.

– Nahát, jó reggelt! – köszönt egy széles mosoly kíséretében Aini, s örült, hogy megúszta Katsu vallatását. – Köszönöm a felsőd...

– Ja, hogy ezt... – vette föl a ruhát Sesshoumaru. – Nincs mit.

– Akkor indulhatunk is! – pattant föl hirtelen Aini. – Merre van a kastélyod?

Sesshoumaru feltápászkodott és összeszedelőzködött, így hamarosan elindulhattak. Katsu a fejük fölött körözött, tekintetével a környéket pásztázta. Sesshoumarunak mintha rémlett volna, hogy valamit akart kérdezni Ainitől, de már elfelejtette, pontosan mi is volt az, ezért nem is rágódott rajta tovább.

Dél felé már látszottak a kastély széles tornyai.

– Ez az? – érdeklődött Aini és gyorsabbra fogta a lépteit.

– Igen – biccentett Sesshoumaru.

Már a fele utat megtették, mikor hirtelen szél támadt, amely túlontúl is ismerős szagot hozott feléjük: Naraku szagát.

– Szerintem ez Kagura lesz... – jegyezte meg némi töprengés után Aini.

„Úgy van!” jelentette Katsu, s lejjebb szállt.

A szélboszorkány hamarosan megjelent előttük, legyezőjével félig eltakarva az arcát.

– Mi dolgod itt, Kagura? – kérdezte hűvösen Sesshoumaru.

– Aini gondot jelent Narakunak. Érte jöttem – felelte a szélboszorkány. – Add át őt nekem és akkor elkerülhetjük a harcot.

– Harcot? Milyen harcot? – húzta össze a szemeit Sesshoumaru. – El akarod kerülni, hogy harcolnod kelljen velem?

Kagura keze egy kicsit megrezdült, de nem attól, mert támadott, hanem azért, mert a férfi pontosan a lényegre tapintott ezzel. Esze ágában sem volt kiállni Sesshoumaru ellen, nem csupán azért, mert egyértelműen erősebb volt nála, hanem...

– Szóval Naraku túlságosan is megijedt a múltkori csatánktól? – heccelte Aini, aki érezte, hogy több van a dolog mögött Kagura részéről, nem csupán Naraku parancsának engedelmeskedik. Tekintete elárulta, ahogy a férfire pillantott.

– Hogy döntesz, Sesshoumaru...? – nézett legyezője mögül a kutyaszellemre Kagura.

Várt még pár másodpercet, aztán türelmét vesztve nagy levegőt vett és elszántan támadásba lendült. Legyezőjével csapott egyet, miközben kimondta:

– Pengetánc!

A szélpengék egyenesen Aini felé tartottak, akit olyan hirtelen ért a támadás, hogy még reagálni sem volt ideje, ráadásul eléggé le is gyengült az éjjel vívott harcban, a medvedémon ellen. Az utolsó pillanatban tartotta fel a kezét, hogy megálljt parancsoljon a támadásnak, azonban elkésett: a csapások Sesshoumarut találták el, aki a nő elé ugrott.

Kagura és Aini is döbbenten pislogtak. A szélboszorkány tért magához előbb; újra támadott. Aini kezét továbbra is maga előtt tartotta és ezúttal sikerült is kivédenie a csapásokat, sőt, vissza is irányította azokat Kagurára. A telekinézis erejével sok mindenre képes volt.

Kagura – miután eltalálta saját szélpengéjének egyike – úgy döntött, visszavonul; egyelőre. Búcsúzóul azért még odakiáltott a nőhöz:

– A féltékenység luxus a magunkfajtáknak, ezt jól jegyezd meg!

Aini arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Megvárta, míg Kagura eltűnik a horizonton, csak aztán hajolt le Sesshoumaruhoz. A kutyadémon vértjét átszakította a szélpenge és a mellkasát is megsebezte. Aini megvizsgálta a sérülést: nem tűnt túl súlyosnak, azonban jelentősen lelassította őket.

– Pár óra és begyógyul – ígérte meg Sesshoumaru.

– Pár óra és ránk esteledik... – nézett rá élesen Aini. – Mondd csak, miért ugrottál elém? Meg tudtam volna...

– Magadat védeni? – fejezte be helyette a mondatot a férfi. – Elképzelhető, de nekem nem egészen úgy tűnt.

– De akkor is, miért...?

– Már jobban vagyok, induljunk! – tápászkodott fel Sesshoumaru, és elfogadta Aini felé nyújtott segítő karját. Aztán eszébe jutott még valami:

– Mire célzott Kagura?

– Nem tudom... mikor is? – értetlenkedett Aini, pedig jól sejtette, mire gondolt Sesshoumaru.

– A féltékenységgel kapcsolatban... – a férfi összehúzta a szemöldökét. – Talán féltékeny voltál rá?

– Ugyan már! Ne nevetess! Miért lennék én féltékeny?! – Aini kacagott, de valójában, belül érzékenyen érintették e szavak. „Igen, pontosan azt éreztem, mikor Rád nézett, Sesshoumaru.” gondolatait azonban nem kötötte a démon orrára.