**

Amint magához vette a fekete drágakövet, tudta, hogy elfogadta a sorsát. Csak reménykedni tudott benne, hogy sosem fut össze a titokzatos fiúval, a Nyugati Területek örökösével... és most tessék, itt van a közelében...

Egy apró neszt hallott meg onnan, ahol a holmiját hagyta. Összehúzott szemmel koncentrált, de nem látott senkit sem, ezért úgy döntött, lemerül és észrevétlenül odaúszik a víz alatt. Halkan suhant méterekkel a felszín alatt, aztán óvatosan felemelkedett és éppen, hogy kibukkant a feje.

„Hmm... megint az a finom illat...” gondolta magában Aini, de még nem tudta beazonosítani, így önkéntelenül is kijjebb jött. Aztán végre feltűnt a titokzatos jövevény is; Aini erre kissé megszeppenve visszamerült és összehúzta magát kicsire, a víz pedig éppen az álláig ért így. Kíváncsian a várta a közeledő alakot.

– Sesshoumaru? – kérdezte, mikor a szellem hallótávolságon belülre ért. – Te mit keresel itt?

– Nem voltál a barlangban... – felelte a férfi. – Utánad jöttem.

– Hogy találtál meg? – ráncolta össze a szemöldökét Aini. Nem hitte volna, hogy olyan éles a szaglása a démonnak; hát tévedett.

– Az illa... a szagod vezetett ide – válaszolta Sesshoumaru.

Aini erre a mondatra kicsit lejjebb merült, így a szellem nem láthatta, hogy arcán egy mosoly jelenik meg. „Ugyan, miket képzelek?” figyelmeztette magát gondolatban Aini. „Hiszen ő az, akivel eljegyeztek... hacsak nincsen testvére... ezt feltétlenül meg kell tudnom... jaj, miért bolondozik velem az Apám?!”

– Sesshoumaru, kérdezhetek valamit?

A démon nem válaszolt, csak felvonta egyik szemöldökét. Ezt Aini igenlő válasznak tekintette, így folytatta:

– Vannak testvéreid? – bökte ki végül a nő.

Sesshoumaru arca a közönyösből egyből haragosra váltott. Fenyegető árnyéka Ainira vetült, arca elsötétült. Úgy nézett ki, mint aki azt latolgatná, elárulhatná-e neki a választ. Végül – maga sem értette, pontosan miért – felelt a kérdésre:

– Van egy öcsém, Inuyasha... – hangja is fenyegető volt.

– Ő is... egy youkai? – mondta ki végül kérdését Aini. Jelen pillanatban nem is tudta, melyik válasznak örülne... „Leginkább talán egyiknek sem...” morfondírozott magában, miközben a feleletet várta.

– Semmi közöd hozzá – felelte, aztán megfordult és elsietett abba az irányba, ahonnan jött.

„Na, ezt megkaptam...” húzta el a száját Aini. „Talán mégse kellett volna rákérdeznem... de még így sem vagyok előrébb...” csalódottan sóhajtott egyet és úszott még pár tempót. Utána kijött a vízből, megszárítkozott, felöltözött és elindult visszafelé, a barlanghoz, karján a fehér prémpalásttal.

„Miért érdekli annyira, hogy Inuyasha teljesen démon-e?” töprengett magában visszafelé Sesshoumaru. Nem tagadta, feldühítették a nő kérdései. Ha épp olyan kedvében lett volna, egy csapásra végezhetett volna vele, de... a tudat, hogy övé a fekete drágakő, ami egykor az apjáé volt, teljesen összezavarta a démont.

Még nagyon fiatal volt, félig már felnőtt, félig még gyerek, mikor Inutaisho elajándékozta a fekete drágakövet. Pedig az Sesshoumaru egyik kedvenc tárgya volt. Órákon keresztül elbabrálgatott vele, mikor nem figyelték. Valamilyen különös és számára mindmáig érthetetlen okból, vonzotta őt a kő.

De édesapjáé volt és nagyot csalódott, mikor egyik nap kereste nála, de nem találta. Akkor mesélte el neki Inutaisho, hogy elajándékozta egy másik szellemnek. A fiatal Sesshoumaru természetesen fel volt háborodva ezen és faggatta, miért tette.

Kiderült, együtt harcoltak egy démon ellen és kölcsönösen segítettek egymásnak. A szövetségből aztán barátság lett és Inutaisho ezzel a gesztussal, hogy a követ neki ajándékozta, próbálta viszonozni a barátságot.

– Remélem, legalább ugyanolyan jót kaptál cserébe... – jegyezte meg morcosan a kis Sesshoumaru.

– Nem, én nem kaptam semmit. Illetve... közvetve kaptam én is, igen – válaszolt az apja.

– Nem értem – rázta meg a fejét Sesshoumaru. – Miről beszélsz, apa?

– Ő megkapta tőlem a fekete drágakövet, cserébe pedig...

– Igen...?

– Ha születik egy lánya, akkor...

– Akkor mi történik, apa? – türelmetlenkedett Sesshoumaru.

– A fiamnak ígérte a kezét.

– Tessék?! Hogy micsoda? – szökkent egyet hátra Sesshoumaru, mintha attól tartana, mindjárt megtámadja valami.

Azóta már el is felejtette ezt az esetet, hiszen annyi minden történt már... akkoriban még jóban volt az apjával, de aztán... a viszonyuk megromlott, Inutaisho pedig csakhamar eltávozott az élők sorából, ő pedig megörökölte Nyugat Földjeit és a saját maga ura lett. Ő lett a környék legerősebb youkai-ja, de annak is kellett lennie, ha birodalmát meg akarta tartani.

Viszont amióta azon a viharos éjjelen feltűnt a nő, teljesen össze volt zavarodva. Nem volt benne biztos, hogy ő az, hiszen Sesshoumaru úgy tudta, Kaijitának nevezik a jegyesét. De ha rá is talált volna, úgyse tudta volna, mihez kezdjen. Hiszen ezen eddig még nem gondolkodott... sőt, teljesen el is felejtette.

„Lehet, hogyha azon az estén nem az elé a barlang elé kerül, ahol én kerestem menedéket a vihar elől, akkor soha nem is találkozunk, és örökké rejtve marad a fekete drágakő.” Sesshoumaru még mindig nem tisztázta magában gondolatait. Egy kisebb sziklán ült, nem messze a barlang bejáratától és távolba révedő tekintettel figyelte a vidéket.

Orrát hamarosan valami kellemes, ismerős illat csapta meg; azonnal felismerte: Ainié volt. Hamarosan feltűnt a nő közeledő, kecses alakja is, karján a démon hófehér prémpalástjával. Odasétált a sziklán ülő alakhoz és átnyújtotta neki a szőrmét:

– Köszönöm.

Sesshoumaru rápillantott, aztán a prémpalástra.

– Semmiség – felelte hidegen, azzal elvette tulajdonát.

Aini biccentett és visszasétált a barlangba. Aznap már nem is beszéltek; Sesshoumaru még sötétedés után is kint gondolkodott, Aini viszont hamarosan elálmosodott és már jó ideje aludt, mikor a férfi végre belépett a barlangba.

Leült vele szemben és tovább töprengett. Azonban gondolatai rendre visszatértek Aini és a fekete drágakő felé. Valamint azt sem bírta kiverni a fejéből, amit Inutaisho mondott akkor neki... hogy mennyasszonya van...

Lassan lecsendesedett elméje és hagyta, hogy a gondolatok rendezetlenül cikázzanak át rajta; nem kapaszkodott bele egyikbe sem.

Hajnalban arra kellett rádöbbennie, mikor Aini ébredezni kezdett, hogy egész éjjel őt figyelte. Gyorsan elfordította a fejét és kifelé tekintett a barlangból, így Aininak fogalma sem volt róla, mennyire vigyázták az álmát. Sesshoumaru mélyet lélegzett és ismét a közelből érezte a nő finom illatát... „Furcsa... olyan megnyugtató ez az illat...” morfondírozott el magában.

Aini úgy érezte, figyelik, de mikor kinyitotta a szemét, Sesshoumaru már másfelé nézett, ezért nem is nagyon foglalkozott vele; gondolatban megvonta a vállát, aztán nyújtózkodott egy nagyot és feltápászkodott.

– Látom, ma már jobban vagy... az eső is elállt – kezdte Sesshoumaru. – Ideje továbbállnom – e szavakkal fel is állt és elindult kifelé a barlangból.

Aini követte:

– Akkor köszönöm a segítséget...

Sesshoumaru nem válaszolt, még csak hátra sem nézett a válla fölött, úgy indult el. Aini vállat vont és elindult... volna. De fogalma sem volt, pontosan hol van, teljesen elvesztette az irányérzékét. Ráadásul a falujába is felesleges lett volna visszamennie és hiába ismerte a környéket (pl. a tavat), ezen az úton, amin akkor, azon a viharos éjjelen elindult, még sosem jött messzebbre. Összezavarodva megállt.

– Sesshoumaru... – szólította meg tétovázva a démont, mire ő megállt és hátratekintett a válla fölött. – Öhm... nem tudod véletlenül, merre találom a legközelebbi falut?

– Dehogynem, arra... – mutatott abba az irányba a férfi, amerről Aini jött. – Ha jól tudom, ott van a kastélyotok is...

– Igen, de... egy másik legközelebbi falut nem ismersz? – bökte ki végül a nő.

Sesshoumaru gyanakodva összehúzta a szemét, de nem adott hangot gondolatainak.

– Errefelé még sosem jártam... – jegyezte meg Aini és kérlelően nézett rá.

– Van egy másik falu is, az ellenkező irányban – kezdte volna magyarázni Sesshoumaru, de a nő közbevágott:

– El tudnál oda vezetni? – kérdezte reménykedve. – Tényleg nem ismerem ezt a környéket és nem szeretnék eltévedni...

– Nem vagyok idegenvezető – jelentette ki egy haragos szemvillanás közepette Sesshoumaru.

– Nem is arra gondoltam... – sütötte le szemét a nő. – Ha nem, hát nem, egyszer majdcsak sikerül eltalálnom oda...

Sesshoumaru még egy hosszú pillanatig Aini arcát fürkészte; és ekkor rá kellett döbbennie, hogy bármennyire is úgy gondolja, nem tudja sorsára hagyni a nőt. Valami furcsa érzése volt, ami felülkerekedett elméjén.

– Rendben van – mondta, olyan fagyosan, hogy még a nyári napsütés is megdermedt volna. – Velem jöhetsz; elkísérlek a legközelebbi faluhoz.

– Köszönöm! – Aini arca felderült és megengedett magának egy kis mosolyt, a démon felé.

– Huh... – Sesshoumaru megfordult és elindult; Aini pedig hamarosan beérte.

Délelőtt nem esett szó köztük, de ez ezúttal nem zavarta a nőt. Ismeretlen környéken volt és a tájat figyelte. Aztán délben valami furcsa érzése támadt; Sesshoumaru is megtorpant mellette. Kisvártatva viszont rájött és boldogság töltötte el a szívét. Izgatottan fürkészte az égboltot.

– Te is érzed...? – érdeklődött Sesshoumaru.

– Igen, ez... – de Aini nem fejezhette be, mert egy apró, vörös villám suhant felé szélsebesen és azonnal becsapódott, a nyitott tenyerébe. – Enyje, Katsu... – csóválta meg a fejét a nő és megsimogatta a kezében kuporgó pici, vörös madárfiókát.

– Mi... ez? – Sesshoumaru meglepve tekintett a kis jövevényre.

– Ő Katsu, egy főnixmadár – felelte készségesen Aini. – Hozzám tartozik, már azt hittem, hogy ő is... – elharapta a mondta végét.

– Ő is micsoda? – kérdezett rá a férfi.

– Hogy baja történt – válaszolta Aini; végtére is, ez tulajdonképpen igaz volt, bár közel sem ez volt a teljes igazság. – De főnix, ugyan mi baja történhet?

– Nem tűnik túl erősnek... – jegyezte meg Sesshoumaru, ahogy közelebb hajolt hozzá. Katsu rikoltott egyet, mire mindketten befogták a fülüket, aminek az lett az eredménye, hogy a kis főnix kiesett Aini kezéből és ügyetlenül repkedve próbált nem lezuhanni a földre.

– Jaj, te butus... mondtam, hogy ne használd a hangod ebben az alakodban... – feddte meg Aini, miközben kezébe vette a kis jószágot.

– Hogy bírod ezt a sipítozást? – érdeklődött kicsit mérgesen Sesshoumaru.

– Nem ilyen szokott lenni... gyönyörű hangja van általában, de ebben a formájában...

– Hogy érted?

– Te nem hallottál még a főnixekről? – kérdezett vissza döbbenten Aini.

– Dehogynem, de csak... megalapozatlan információkat – Sesshoumaru eszébe jutott, mikor egyszer Jyaken mesélt neki egy főnixmadárról.

– Amikor erejük teljében vannak, tényleg nagyon szépek és erősek, de Katsu most... hát, fiatal volt még, nem volt itt az ideje, de biztos a tűzvész miatt... – Aini beharapta a száját. „Ez most pont az volt, amit nem akartam elmondani.”

– Milyen tűzvész? – kérdezett rá Sesshoumaru.

– Öhm... a napokban pusztított a közelben egy tűzvész – próbálta menteni a menthetőt Aini. – Azt hittem, Katsu is odaveszett, mint oly sokan, de úgy tűnik, a különleges erejének köszönhetően így is képes volt újjászületni.

Sesshoumaru bólintott; tehát Jyakennek igaza volt: a főnixek képesek hamvaikból újjáéledni... akkor talán az sem pletyka, hogy örökéletűek.

– Érdekes... – jegyezte meg a férfi. – Ez a házikedvenced?

– Nem, ő az én... hm... – Aini kereste a szavakat, végül kimondta, amit szeretett volna, bár nem reménykedett benne, hogy Sesshoumaru tudni fogja, miről beszél, s gyanúja azonnal be is igazolódott. – A familiárisom.

Sesshoumaru nem kérdezett rá, bár látszott, nagyon is megtenné, de tekintete elárulta, mennyire kíváncsi.

– Egyfajta mentális kapcsolat van köztünk – magyarázta türelmesen Aini. – Ő az én segítőm, cserébe pedig én is segítek neki... mint egy mély barátság...

– Badarság – jegyezte meg a démon.

– Pedig hidd el, már sokszor hasznos volt ez a kölcsönös barátság – bizonygatta Aini.

– Menjünk tovább, nemsokára odaérünk – indult el újból Sesshoumaru.

Aini sóhajtott egy mélyet, aztán követte a démont, miközben tenyerében békésen kucorgott Katsu, a főnixfióka.

Hamarosan valóban odaérkeztek; a délután közepe felé járhatott az idő. Aini megköszönte Sesshoumaru segítségét, de ő ugyanolyan hűvös volt vele, mint eddig. Morrant egyet, s odébbállt.

„Á... férfiak!” hallott egy vékony hangot a fejében Aini, mire halkan elnevette magát. „Nagyon remélem, hogy a megjegyzésemen nevetsz, nem pedig a hangomon...”

– Ugyan már, úgyis tudod, Katsu! – kuncogott tovább Aini, miközben megsimogatta a kis főnixet, mire az sértődötten felszegte a fejét. – Jaj, ne csináld ezt!

„Jönnek a falusiak... bolondnak néznek, ha itt beszélsz magadban...” jegyezte meg ismét a vékony hangocska Aini fejében, mire ő gondolatban válaszolt neki: „Hát ne fecsegj annyit!” Erre egy sipákolás volt a válasz és nem kellett sok hozzá, hogy Katsu ismét a földön kössön ki, lévén Aini ösztönösen a fülére tapasztotta kezeit.

– Ilyet még egyszer ne csinálj, már kértelek! – pirított rá Aini.

Napok teltek el azóta, hogy útjaik elváltak. Sesshoumaru pedig megint azon kapta magát, hogy rá gondol. Egy fejrázással elintézte és arrébb hessegette a gondolatot. Inkább azon kezdett töprengeni, miért történik folyton ez vele, mióta találkozott Ainival. Erre azonban nem találta meg a választ.

Már a Nyugati Területeken haladt, egyedül, a kastélya felé véve az irányt. Jyaken ott várta; meghagyta neki, hogy ne merészeljen utána menni. Fontos elintéznivalói voltak és nem akarta, hogy szolgája alkalmatlankodjék. Sesshoumaru szerint mindig is túl sokat beszélt...

Éppen hazafelé tartott, mikor megérezte a levegőben az eső illatát és úgy talált rá a barlangra, majd pedig Ainire, aki majdhogynem a lábai elé esett – szó szerint. „Már megint ő!” mérgelődött magában a démon, de ekkor váratlanul megérezte a nő illatát. „Vajon mit kereshet erre?” morfondírozott Sesshoumaru, aztán elindult, lábai ösztönösen mozogtak, úgy tűnt, mintha egy belső parancsra engedelmeskednének, s követte Aini finom illatát.

A közelben egy erdő volt, a nő ott volt; éppen egy tisztásra ért ki. Sesshoumaru egy fa mögül figyelte, s már épp elindult volna, hogy kérdőre vonja, mikor hirtelen megérezte a közelben Naraku szagát. „Mi a fenét keres az én területemen az a nyamvadt korcs?!”

Aini is felkapta a fejét az oda nem illő szagra. Naraku hamarosan meg is jelent, a nő pedig meglepve pislogott rá, aztán bizonytalanul lépett egyet felé.

– Naraku? Hát te élsz...? – kérdezte tétovázva.

– Te magad is látod.

– Nahát, de örülök hogy... – indult volna felé Aini, de két lépés után megtorpant. Összeráncolta homlokát, ahogy próbált rájönni a részletekre. – Hogyhogy életben vagy? A tűzvész... hogy élted túl? Neked is ott kellett volna lenned, azt mondtad...

– Tévedsz – felelte lassan és vészjóslóan Naraku. – Neked kellett volna ott veszned.

– Micsoda...?! – Aini megtántorodott, s botjába kellett kapaszkodnia, ha nem akart elesni. Az ájulás környékezte, mikor megértette, mit jelentenek ezek a szavak; Katsu, aki a vállán kuporgott, majdnem leesett róla. – Te... te voltál... az...? Mégis hogy tehetted?!

– Erre nem került volna sor, ha engedelmeskedsz nekem...

– Hogy én? ... Neked? – Aini minden rosszulléte ellenére majdnem a démon arcába nevetett. – Ezt te sem gondolhattad komolyan.

– Próbálkozni szabad... – vonta meg a vállát Naraku és közelebb lépett hozzá, mire Aini hátrálni kezdett. – Nahát... csak nem félsz...?

– Félek, hogy olyat teszek, hogy magam is megbánom! – kiáltotta vissza Aini, s még hátrébb lépett. Próbálta visszanyerni lélekjelenlétét, hiszen, ha harcra kerül a sor, akkor félre kell tennie az érzéseit... az érzéseit, amik a húgával kapcsolatosak. Megrázta a fejét.

– Nehéz az igazság, ugye? – nézett rá együtt érzően a démon, de ezúttal nem voltak rá hatással a szavai. – Talán mégse olyan nagy baj, hogy a tűz nem pusztított el... így még egy kicsit játszhatok veled...

– Meg ne próbáld, te... – Aini elhallgatott. Utálta használni azt a szót, ami most következett volna utána, de ha felbőszítették, bizony nehezére esett magában tartania.

– Kukuku... – nevetett Naraku. – Ugyan már, nem mondhatod, hogy nem volt szórakoztató...

– Te aljas kis... – megint nem fejezte be.

– Látom, még egy rendes sértést sem tudsz a fejemhez vágni... – heccelte őt Naraku. – Úgy tűnik, annyira nem is szeretted a húgod...

– Őt hagyd ki ebből! – kiáltotta magából kikelve Aini, s botjával a férfi felé csapott.

– Nocsak... végre! Már kezdtem unatkozni... – jegyezte meg egy gúnyos félmosoly kíséretében Naraku.

– Te... álnok... kígyó...! – Aini minden egyes szónál megsuhintotta a botot, mint valami éles fegyvert, azonban az hozzá sem ért a démonhoz. A düh elhomályosította az ítélőképességét. Nem érdekelte, mit és hogyan csinál vagy miképpen van több esélye ellene, a bosszúvágy felülkerekedett elméjén és csak egy dolgot akart csupán: eltiporni Narakut, miközben a legnagyobb fájdalmat szerzi neki.

– Ezzel nem mész semmire... – nevetett a démon. – Most pontosan olyan vagy, mint a többi, szánalmas kis... halandó.

– Ne merj hozzájuk hasonlítani! – ordította torkaszakadtából Aini.

Habár kedvelte a halandókat, tudta, hogy sokkal gyengébbek nála és sokszor látta botlásaikat, ahogy újra és újra elkövetik ugyanazokat a hibákat... még a felnövekvő generációk sem tanultak elődeik hibáiból. Kedvelte a halandókat, de tisztában volt vele, nem mindegyik érdemli ezt meg.

– Eleget szórakoztunk már! – komolyodott meg hirtelen Naraku, s elsötétült az arca. – Most végzek veled...

– Azt majd meglátjuk... – Aini egy kicsit lehiggadt és botjának végével dobbantott egyet a földön. – Nem vagy egyéb, mint egy utolsó csaló... még a legrosszabb fajtából való haramia is nemesebb nálad!

– Valóban úgy gondolod...? – suttogta vérfagyasztóan a démon. Szemei összeszűkültek.

– Ostoba – jelentette ki Aini, s dobbantott még egyet a botjával.

A fekete drágakőben mintha ködös alakok mozogtak volna, de amint megpróbálta volna valaki szemügyre venni, már el is tűntek. Sesshoumaru akkora távolságból is jól látta ezt, s meglepve pislogott arrafelé. Nem egyszer megjelentek előtte is ezek az árnyalakok, mikor gyerekkorában a kővel játszott.

A bot végéből fekete füst indult el, s elterjengett a talajon, Narakut teljesen körbevéve, aztán elkezdett felkúszni rá, minden irányból.

– Nem engedem, hogy eltűnj innen, Naraku! – szólalt meg Aini, s felemelte szabad kezét; nyitott tenyerét a démonra mutatta, s arcán látszott, hogy koncentrálnia kell. – Akárhogy is könyörögsz, nem engedlek...

Naraku valóban nem bírt mozdulni, a fekete füst pedig már fojtogatni kezdte, de elhatározta, utoljára még megpróbálkozik valamivel, hátha meg tudja törni a nő koncentrációját.

– Könyörögni? Én? Nem...– Naraku arcán sötét vigyor terült el, miközben megrázta a fejét. Aini nem tudta ezt mire vélni. – Nem fogok úgy könyörögni, mint a húgod...

– Hagyd abba! – kiáltott rá Aini, s érezte, hamarosan kicsúszik a keze közül az irányítás, ezért még erősebben tartotta Narakut.

– Ha hallottad volna, hogy sikoltozott... – a démon arcáról még mindig nem tűnt el a mosoly – mint valami kismalac...

– Te átkozott... – sziszegte a fogai közt Aini. – Ne merészeld...

Nem fejezhette be. Egy pillanatra megtört a koncentrációja és Naraku ezt kihasználva egy szempillantás alatt elmenekült.

– Elkaplak! – ígérte meg az erdőnek Aini. Aztán megcsóválta a fejét és ismét dobbantott egyet botjával, mire a füst eltűnt, legalább olyan gyorsan, minthogy megjelent.

– Szemét – jelentette ki keserűen, azzal megfordult és elindult az ellenkező irányba, mint amerre Sesshoumaru állt.

A férfi már pont arra gondolt, hogy előjön és kérdőre vonja őt (mint ahogy az előbb is azt akarta), de ismét nem tudta megtenni... Alig pár lépés után ugyanis Aini térdre rogyott és halkan zokogni kezdett.

Katsu nyugtalanul csapkodott szárnyaival körülötte. Gondolatban próbálta nyugtatni, de nem sokat ért vele. Szomorúan és tehetetlenül nézte, ahogy Aini könnyeit felitatja a smaragdzöld mező.

– Hogy lehet valaki ennyire... – ismét kitört belőle a zokogás, s ezúttal a puha talajba is ütött egy hatalmasat. – Szemét!

Igyekezett lenyugtatni magát és lassan, nagyokat szipogva, de néha még mindig összerándulva elcsendesedett. Némán meredt maga elé, aztán egy idő múlva letörölte a könnyeit.

– Gyere, Katsu – szólalt meg rekedten. – Ideje továbbindulnunk... – azzal kitartotta egyik karját, mire a főnixmadár engedelmesen letelepedett rá.

Már nagyobb volt és kifejlettebb, és – habár még mindig nem érte utol eredeti önmagát – a hangja már nem volt oly fülsértő, valamint a repülés sem okozott már neki nagyobb gondot.

Aini azonban egy lépés után megtorpant. A szél megfordult, s ismerős, finom illatot hozott felé. Szimatolt még egy kicsit a levegőben, aztán rájött, kihez is tartozik. Lehajtotta a fejét, de nem fordult meg, úgy kérdezte:

– Jól szórakoztál?

Nem kapott rá választ. Sóhajtott egy mélyet és újból elindult.

– Egyáltalán nem volt szórakoztató – felelte végül egy hűvös hang, közvetlenül a háta mögül.

Aini hátán végigfutott a hideg és azonnal megállt. Nem is hallotta, mikor jött oda mögé Sesshoumaru. Lassan megfordult.

– Akkor miért nézted végig? – a nő próbálta kifürkészni Sesshoumaru gondolatait arany szemeiből, azonban – mint előtte oly sokan – nem járt sikerrel. – Mert végignézted, ugye...?

A démon biccentett.

– Kíváncsi voltam, mit keresel itt, de mikor utánad jöttem, láttam, hogy el vagy foglalva Narakuval... nem akartalak megzavarni – hallatszott válasza.

Sesshoumaru nem volt hozzászokva, hogy kérdőre vonják, s felelete végén enyhe gúnyt lehetett érzékelni.

– Ó, milyen kedves Tőled, Sesshoumaru – jegyezte meg keserűen Aini.

– Mi közöd van neked Narakuhoz? – tért a lényegre a démon.

– Csak nem te is ismered?

– Válaszolj!

– Talán ha nem lennél ilyen nyers, akkor megtenném – Aini sértődötten felszegte a fejét, s elfordult, hogy továbbmenjen, azonban Sesshoumaru megragadta a karját. – Mégis mit képzelsz magadról?!

– Azt, hogy én vagyok ezeknek a területeknek az ura és minden, ami itt történik, rám is tartozik... – felelte szemrebbenés nélkül a démon. – Megpróbáltalak szépen kérni, de te...

– Még hogy szépen? – villant meg Aini tekintete. – Senkitől sem tűröm el, hogy így bánjon velem!