INUYASHA

-Vörösen ragyogó félhold-

1. Fejezet: Megsiratnád?

A hideg szellő kegyetlen suttogása dermesztette meg a levegőt. A száraz falevelek nyikorogtak a fagyos lehellettől. Az eget elborította egy sötét felleg, mi ében szájával készült elnyelni a napot. Sziszegő sötétség burjánzott a levegőben, a messzi határ vidékeit már elnyelte az éj. Egy nő állt egy épület virágokkal díszített kertjében. Nyirkos és ében volt az idő, nem lehetett látni az arcát, de valahonnan a sötét mélyéről felragyogott egy kegyetlen szem. A ruhája fehér volt, mint a haja, mi lassan lobogott a szél hullámaiban. Egy kisfiú ballagott elő a házból. Fejét lesütötte, hogy annya ne lássa szégyenkező szemeit, mikben halványan elfojtott könnyek derengtek. A nő hangja kimért volt és hideg:

-Szégyent hozol rám fiam...

A fiú nem szólalt meg, továbbra is fegyelmezetten nézte a földet és próbálta arcáról elrejteni a rettegést, mi vacogó lábairól kúszott fel:

-Sajnálom...

Néhány perc, fenyegető szünet következett, majd a nő szép ajkai újra elszakították egymást:

-A sajnálat nem elég. Olyan vagy, mint apád.

A fiú szemeit becsukta, majd mikor újra kinyíltak egy dagadó, sós buborék nőtt rajtuk, mit próbált elfojtani. A könnycsepp az állára csorgott, majd onnan le a földre. A levegőt megrázta a loccsanás. Nem szabadna sírnia. Nem sírhat! Nem teheti meg, mert nincs joga hozzá! A nő ragyogó szemei hunyorogni kezdtek a sötétben. Egy paraszt dolgozott a kertben. Verejtékző arcára rémült árny borult, mikor meglátta, hogy rámerednek. A nő homlokán lévő félhold felragyogott, miközben kezeit lassan és kimérten kinyújtotta. Ujjai fényleni kezdtek. A paraszt kezei lassan szedték a gyomot, majd eszméletlenül gyorsak lettek, amint a pánik görcsbe rántotta őket. A fiú nem nézett oda. Tekintetét elkapta, de fülei nem tudtak elmenekülni. Hallotta a kegyetlen fröcsögést, amint vörös cseppek záporával telik meg a levegő. A paraszt szája kitárult. Ordítozni készült, de csak habzó halálhörgés hagyta el ajkait, miközben összezsugorodott pupillájában fényes ostor tükröződött. A fiú sírni akart, de az ostor most a feje mellett suhant el, szétzúzva a dagadó könnyet, mi a derengő szemből készült előbuggyanni. A nő hangja gonoszul suttogott:

-Megsiratnád?

-Nem...

A fiú ránézett a holttestre. Nem szabad sírnia. Nincs joga hozzá! A nő sarkon fordult és bement a házba. A szél lassan suhogott tovább, fosztva a cseresznye fa virágait. Mintha havazott volna...

2. Fejezet: Angyal

Inuyasha talpát kissé csiklandozta a hó, szőre is felállt a csípő, mennyből aláhulló hópihék miatt, de nem törődött velük. Nem izgatta a hideg, fel sem fogta a vacogtató érzést, tudata legmélyén is csak halványan villant fel a  jeges kimerültség, mert számára semmit sem jelentett ez az ünnep. Bámulta a táncoló hópihéket, mik kergették egymást a szélben, mi fagyos lélegzettel csapott az arcába meglobogtatva haját. A félszellem merengő, sárga szemeivel meredt újra az égbolt hullámzó fátyolára. Érezte, ahogy egy könnycsepp dagad meg a szemében, mi szinte jéggé dermed. Megtörölte szemeit. Nem akart sírni. Túl büszke volt hozzá. Néhány percre a földre sütötte remegő tekintetét, miben áthatóan ragyogott a hó.

-Anyám...-sóhajtott fel.

Kezeit ruhája alá túrta és bőrét kezdte el maszírozni, hogy leperegjen róla a hidegség. Nem akart bemenni Kagoméék házába. Nem. Most csak egyedül szeretett volna lenni. Újra felderengtek benne a keserű emlékek, anyja ugyanis karácsony napján halt meg. Szemeire merengő árny borult.

Saját magát látta, amint kisgyerekként anyja meleg, szerető kezeire borul, majd vidám szemekkel rámered a nőre és szorosan átöleli a ruhájába csimpaszkodva:

-Anya, ugye mindig együtt maradunk?

-Együtt fiam.-mosolygott a nő, majd ő is átkarolta Inuyashát.

-Fázol?-kérdezte Inuyasha.

-Egy kicsit...

Izayoi próbálta elrejteni könnyeit, mik ezüstös patakként öntötték el arcát.

Inuyasha megborzongott, amint visszagondolt erre. Tudta, hogy anyja nem fázik. Tudta, hogy mi volt az a görcsös rángatózás, de nem merte megkérdezni, mert félt a választól. A fiú újra elkezdte kémlelni az eget. A menny habzó felhőire tekintett, miknek fátyola mögül halvány fénysugár vetkőzött ki. A szikrázó fény hirtelen erősödni kezdett, annyira, hogy Inuyashának el kellett kapnia a tekintetét, mert már égette szemeit a tiszta, mennyei köd. Mikor a hunyorgó sugár halványodni kezdett újra a felhőkre nézett, majd remegő szemei a kavargó hópihékre szegeződtek. A sok millió kis darab, mintha valami alakot formált volna. Egy kecses, szelíd testet, ki kitárta simogató, védelmet nyújtó szárnyait. Inuyasha testét elöntötték a hópihék. De a kis csillagok nem voltak hidegek. Melegen simultak bőréhez, miközben megnyugtató, ártatlan suttogás dallamként süvített bele füleibe. Nem értette a szavakat, de érezte őket. Érezte a szeretetet bennük. Inuyasha újra a menny felhői fele tekintett, miknek habjaiba lassan belemerült a szépséges alak, miközben még a távolban kinyújtotta kezeit a fiú fele és letörölte róla az édes könnyeket.

-Mindig együtt leszünk.

Hirtelen újabb kéz érintette meg Inuyasha testét. Amint hátra pillantott a fiú, Kagomét látta meg. A lány csillogó szemeivel Inuyashára meredt:

-Jössz? Kész a vacsora. Ugye nem akarsz megfázni? Mi a baj?

-Keh...Semmi!-kiáltott fel felháborodottan a félszellem.

Kagome fejét bánatosan lehajtotta, mire a fiú rámeredt és megérintette a kezét:

-Bocsáss meg.

A hulló hópihék függyönye mögött egymásra meredtek, majd Inuyasha megállt és magához húzta a lányt megvédve testével a hideg lehelletétől. A fiú elmosolygott:

-Menjünk...-azzal elindultak a ház fele.

Már érződött a sült fenséges szaga, már látták a feldíszített karácsonyfa vidám fényeit. De egyik csoda sem ért fel azzal, amit akkor pillantott meg, mikor hátra fordult utoljára. A menny fényei újra megtörék a hóesést.

Izayoi mosolyát látta meg bennük...